Kár volna szépíteni, de hát egy kisgyerek nem csak csupa szépség és csillámpónipuki… na jó, ez utóbbival már majdnem meg is érkeztünk a témánkhoz, csak ez máshol jön ki. Most már kellőképpen felcsigáztalak titeket, úgyhogy kibököm. Túl vagyunk életünk első hányásán Hannival. 

Nálam ez egy gyenge pont, mert ha valamitől fóbiám van, az a hányás. Most biztos sokan felszisszentek, hogy ugyan, ez már a sokadik fóbiád, Tóthgabi! De ha azt mondom, hogy inkább megyek fel egy felhőkarcoló tetejére egy emberekkel tömött liften, miközben egy pók mászik rajtam, mint hogy végigaszisztáljak egy hányást, akkor sejthetitek, hogy ez a fóbiám hányadik a sorban. Mondjuk abban az esetben, ha ez megtörténne – ami kizárt –, akkor valószínűleg én hánynám össze magam a negyedik emeletnél és mire a tetőre érnénk, már eszméletlen lennék, de még ezzel együtt is hamarabb bevállalnám.  

Szóval a fenti szösszenetet azért szerettem volna elöljáróban felvázolni, hogy mindannyian kellően tisztában legyetek azzal, mennyire hálás vagyok a Jóistennek, hogy az elmúlt közel 3 évben megkímélte ettől az élménytől Hannit és nem utolsósorban engem is. Ja, még csak annyit, hogy mi volt az előzmény. 

Egyszer gyerekkoromban kaptam egy napszúrást, aminek az lett a következménye, hogy három napig minden kijött belőlem. Nem részletezem, de borzasztó volt, és nagyon belém égett az az érzés. Annyira gyenge voltam és elesett. Soha nem akartam, hogy az én babám ugyanezt, vagy csak akár hasonlót átéljen! És hát mi tagadás, én sem akartam átélni vele. 

Na, de még egy apró kitérő: ha valaki megkérdezné, mikor éreztem először úgy igazán, hogy az én Krauszomnak én vagyok álmai asszonya, és tényleg ki fog tartani mellettem egészségben-betegségben, akkor azt mondanám: akkor, amikor a terhességem elején az ide vonatkozó résznél ő végig fogta a kezem. Ja, mert ha nem említettem volna, én ilyenkor félni szoktam, és valaki kell, hogy fogja a kezem. Ez a valaki pedig az én Krauszom volt, amikor szerelmünk gyümölcsét hordtam a szívem alatt. Szerencsére – bár sokszor rezgett a léc – ez csak egyszer fordult elő, de az is pont eggyel több, mint amit szerettem volna. Mindenesetre a kapcsolatunk új dimenzióba emelkedett azon a napon. Amúgy hála Istennek egy kezemen meg tudom számolni, összesen hány alkalommal hánytam egész életemben, illetve akkor, ha a gyerekkori három napot egy alkalomnak vesszük. Mert abban a három napban egy életre előre letudtam legalább a kilencven százalékát, legalábbis remélem.  

Szóval a hosszú felvezetés után térjünk vissza Hannikámra és az ő első találkozására „róka komával”! Én rám nem jellemző higgadtsággal kezeltem a helyzetet, a lányom pedig, mint aki jól végezte dolgát, kirakta, amit ki kellett, azután ment tovább az útjára. Kivételesen örülök, hogy valamiben nem rám hasonlít. Ő nem kerített akkora feneket ennek a dolognak, én pedig megfogadtam, hogy többet nem kap kolbászt vacsorára… azt még nem tudom, hogy akkor mit fog, hiszen az előző bejegyzésem óta nem lett jobb evő, és még mindig csak háromféle ételt hajlandó megenni, de majd választunk a maradék kettőből.  

Mindegy, ez a verzió még mindig jobb, mint ha valami vírus miatt történt volna. Igy legalább megtanultuk a leckét. Hannika amúgy evett azóta egy kiflit és az már bent maradt, illetve ivott is, szóval ő már tényleg elfelejtette az élményt, de én még dolgozom rajta és lássuk be, a takarítás közben még nehéz felejteni. Szóval, kedves kis blogcsaládom, nézzétek el nekem, most mennem kell. Gondolom, annyira nem bánjátok, hogy ez most nem egy giga-mega hosszú bejegyzés. Mindenesetre úgy érzem, hogy a „Tóth Gabi kendőzetlenül” még sosem volt ennyire helyénvaló az elmúlt években.