csalad.hu - „Tanár vagyok azután is, hogy kijövök az óráról”
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!
„Tanár vagyok azután is, hogy kijövök az óráról”
Szűcs Anikó
2020. jún. 7. 5:00
Iskolást nevelünk
Az én definícióm szerint nagybetűs Tanár az, aki kellően elhivatott, valóban törődik a diákokkal, szeretettel terelgeti a gondjaira bízott gyerekeket, és szívén viseli a tanítványai sorsát. Nagy örömömre a közelgő pedagógusnap alkalmából éppen egy ilyen meghatározó tanáregyéniséggel beszélgethettem.

Pár évvel ezelőtt egy pszichológus ismerősömmel cseréltünk eszmét a témában, amikor is az illető úgy fogalmazott: a jó pedagógus legfontosabb ismérve, hogy szereti a gyerekeket. Bár az iskola feladata elsősorban a tanítás, a pedagógusok, ha közvetve is, de részt vesznek a diákok nevelésében. Azt is hozzátette: az elhivatott tanár olyan egyéniség, aki a puszta létezésével is nevel. Hiteles és kellően nyitott személyiség, aki fontosnak tartja, hogy átadja tudását a jövő nemzedékének. Partnerként kezeli a diákokat, természetesen bizonyos határokon belül – anélkül, hogy ez a „partnerség” aláásná tanári tekintélyét. A jó pedagógus nemcsak ráérez erre a határra, hanem következetesen be is tartja azt.

„Nem így képzeltem el a búcsút”

Az idei rendhagyó, virtuális ballagáson Borosné Jakab Edit, a budapesti Szent István Gimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára szívet melengető beszéddel búcsúzott végzős osztályától. A tanárnő megható, biztató, szép szavakkal indította útjára a 12. B-seket a szokatlan ünnepen...

– Nem így képzeltem el a búcsút, a ballagást annak idején, amikor kis hatodik osztályosok voltatok, először találkoztunk a felvételiken, és kiválasztottalak titeket a B osztályba – kezdte a tanárnő, majd felelevenítette a közös táborozások, kirándulások és külföldi utazások kedves emlékeit.

– Ilyenkor, visszagondolva az elmúlt hat évre, rendre felidéződnek bennem a szép és a nehezebb pillanatok is, mert nem mindig volt ám könnyű velük. De visszatekintve azt érzem, hogy megérte a befektetett energia – mondja Edit. A ballagás egy nagyon erős élmény, és az iskolához való kötődésben ebben az utolsó időszakban tényleg ez a csúcs, amire régóta készülünk. A ballagás koronázza meg a gimnáziumban töltött éveket, és ilyen szempontból sajnálom, hogy a mostani végzőseim kimaradnak ebből az élményből.

„Szeretem a kihívásokat”

– Tanár abból lesz, aki jól érzi magát az iskolában – magyarázza Edit. – Nálam ez úgy kezdődött, hogy nagyszerű és meghatározó tanáregyéniségekkel hozott össze a sors. Például a kiváló gimnáziumi osztályfőnökömmel, aki magyar-történelem szakos tanárként filmklubot, versmondó kört és színházat szervezett nekünk: mindazt, amire egy diáknak ebben a korban szüksége van. Neki köszönhetem, hogy végül is tanár lettem.

Harmincöt évvel ezelőtt a fővárosi Szent István Gimnáziumban komoly kihívás várt Editre: a tanári kar legfiatalabb tagjaként az egyik legerősebb reál tagozatos középiskolában kellett elfogadtatnia a magyar nyelv és irodalom fontosságát a többségében matematika-fizika szakos osztályokkal.

– Ez az alaphelyzet különösen motivált, mert szeretem a kihívásokat, és a matematika tagozaton magyart tanítani óriási próbatétel – teszi hozzá. – Amikor az „Istvánba” kerültem, úgy gondoltam, ebben a kicsit konzervatív, hagyományos értékrendű iskolában az én szerepem az, hogy olyan elfoglaltságot találjak (ki) a diákoknak – drámavetélkedőt, filmklubot, újságírókört –, amivel a kreativitásuk fejleszthető.



„A tanár a saját személyiségével dolgozik”

Edit számára kezdettől fogva az volt a fontos, hogyan kedveltetheti meg leginkább az olvasás és írás művészetét a gyerekekkel. Mondván, az irodalom a legfőbb személyiségfejlesztő tantárgy, ahol nem a tananyagnak kell a tanítás középpontjában állni, hanem a diáknak.

– A tanítványaim gyakran kérdezik, nem unom-e, hogy minden évben ugyanazt a tananyagot tanítom. Ilyenkor azt felelem nekik: még soha az életben nem tanítottam ugyanúgy ugyanazt az anyagot. Az adott osztályban, az adott gyerekeknek, az adott pillanatban kell olyasmit mondani, amire odafigyelnek.

„Tanár vagyok azután is, hogy kijövök az óráról, és akkor is, amikor olvasok vagy éppen színházban ülök.”

Egyszer egyik volt diákja megjegyezte, Edit óráin azt szerette a legjobban, hogy mindig együtt gondolkodtak. Személyisége és a diákokhoz való hozzáállása pedig nagy szerepet játszott abban, hogy ő is tanár lett. Mindig tisztában volt azzal, milyen értéket képvisel, és mit akar átadni a tanítványainak.

– A tanár a saját személyiségével dolgozik, és a tévhittel ellentétben nem csak napi öt-hat órában – mondja Edit. – Tanár vagyok azután is, hogy kijövök az óráról, és akkor is, amikor olvasok vagy éppen színházban ülök. Mert közben egyfolytában azon jár az agyam, miként „fordítsam át” az élményeimet a diákok nyelvére, és vigyem be másnap az osztályba.

Tanítványokból barátok

A szakemberek szerint a jó tanár-diák viszony minden életkorban fontos szerepet játszik a gyerekek személyiségének fejlődésében és a tanuláshoz való hozzáállásukban, de ezek a kapcsolatok serdülőkorban lehetnek igazán meghatározóak. Ebben az időszakban a fiatalok személyisége nagy változásokon megy át, ezért a kamaszok könnyen befolyásolhatók és jól formálhatók. A szülők ellen „kötelezően” lázadó tinédzserek pedig időnként nagyobb bizalommal vannak egy segítőkész, megértő, elhivatott tanár iránt.

„Elég, ha ránézek a régi tanítványaimra, és máris nyilvánvalóvá válik számomra, hogy mi tart ezen a pályán immár harmincöt éve.”

Edit elhivatottsága mellett közvetlen, nyitott személyiségének köszönheti, hogy egykori tanítványai közül ma többen a baráti köréhez tartoznak.

– A pályám elején még korban sokkal közelebb álltam a tanítványaimhoz, mint a kollégáimhoz, ami megkönnyítette, hogy már a gimis évek alatt baráti viszony alakuljon ki közöttünk – meséli. – Minden osztályból van néhány gyerek, akikkel megmarad a kapcsolat. Jó érzés, hogy tudok róluk, és figyelemmel kísérhetem az életüket. Sokat jelentenek nekem ezek a barátságok, mert az ember néha bizony elveszíti az erejét és a hitét abban, hogy tényleg jól csinálja-e, amit csinál. Ilyenkor „jól jönnek” a régi tanítványok, akikre elég, ha ránézek – és máris nyilvánvalóvá válik számomra, hogy mi tart ezen a pályán immár harmincöt éve.

Az egykori diák szemével...

A tanárnő egyik legkedvesebb volt tanítványa, Berezvai Szabolcs tíz évvel ezelőtt érettségizett a Szent István Gimnáziumban.

– Annak idején a gimnáziumi előkészítőn ismertem meg Editet, majd miután felvettek a gimibe, hetedikben ő lett a magyartanárom – emlékszik vissza Szabolcs. – Rögtön ezután bekerültem az újságírókörbe, ami attól kezdve egy fontos közös pont volt az életünkben. Annak ellenére, hogy én alapvetően reál érdeklődésű ember vagyok, nagyon jó emlékeket őrzök a magyarórákról. Az elején a kreatív írás része fogott meg nagyon: tetszett, hogy végtelen mennyiségű fogalmazást kellett írnunk mindenféléről, és szerettem azt is, hogy szabadon kifejthettük a véleményünket az adott témáról. Edit kreatív, újszerű módszereket alkalmazott az órákon: nála megtanultunk gondolkodni, precízen és pontosan fogalmazni, kulturált módon disputálni, érvelni. Nem egy szigorúan kőbe vésett tanmenet szerint haladtunk: ha volt valami aktuális dolog, vagy felmerült egy olyan téma, ami felkeltette az érdeklődésünket, akkor arról órákig beszélgettünk.

Az egyetem legjobb oktatója lett

Szabolcs elmondása szerint a pályaválasztás komoly dilemmát jelentett számára.

– Sokáig tanárnak készültem, majd végül a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tanultam tovább. Ahol a sors úgy hozta, hogy negyedik félévben már matematika gyakorlatot tartottam, tehát mégiscsak elkezdtem tanítani, és ez egyfajta lelki megnyugvást jelentett. A gimi elvégzése után még jó néhány évig visszajártam segíteni az újságírókörbe, ami a saját karrierem szempontjából azért volt fontos, mert az egyetemen nincs arra mód, hogy az ott oktatók pedagógiai képzést is kapjanak. Jó lehetőségnek tartottam, hogy Edittel együttműködve a gyakorlatban lessem el a pedagógiai fortélyokat. Jelenleg doktorjelöltként a saját kutatási feladatommal foglalkozom, mellette gyakorlatokat vezetek, és a két tevékenység teljesen jól kiegészíti egymást.

– A tavalyi évben engem választottak az egyetem legjobb oktatójának, ami egyben Edit munkájának az elismerése is, közvetett módon, hiszen tőle tanultam meg, hogyan érdemes bánni a diákokkal. Ő egy olyan karizmatikus pedagógusegyéniség, akire hosszú idő után is szívesen emlékszünk. Ha összefutunk az egykori osztálytársaimmal és hosszas nosztalgiázásba kezdünk, előbb-utóbb garantáltan valamelyik emlékezetes magyarórás történetnél kötünk ki...

Nyomot hagyni...

Az elmúlt három évtizedben Edit folyamatosan képezte magát: a többi között okleveles tehetséggondozó szakértő lett, emellett foglalkozik meseterápiával és biblioterápiával is. Nemrég pedig mentálhigiénés segítő szakember végzettséget szerzett.

– A jövőben szeretnék majd mentálhigiénés tanácsadással is foglalkozni, és itt, az iskolában egyéni foglalkozások keretében segíteni a tanulási elakadással küzdő gyerekeket – avat be a terveibe. – Azt gondolom, hogy ez a „mentálos” irány afféle csöndes kivezetés lehet a tanári pályából. Még előttem áll egy mestertanári védés, mert öt éve megkaptam a mestertanári minősítésemet. Három év múlva pedig nagy valószínűséggel nyugdíjba megyek, bár egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy teljesen elszakadjak a tanítástól. Ha az ember erre az útra lép és kellően elhivatott, akkor nagyon nehéz ezt abbahagyni. Miközben egyre inkább azt érzem, hogy el kellene kezdenem összeírni azokat a tapasztalataimat, amelyeket az elmúlt harmincöt évben a pályán szereztem: talán hasznos lenne továbbadni ezeket a következő generációknak. A másik nagy kérdése ennek az életszakasznak, amiben most vagyok, hogy tanárként milyen nyomot hagyok mind a tanítványokban, mind a tantestületben, az iskolában. Tehát, hogy milyen módon lehet úgy (el)búcsúzni, hogy legyen nyoma a munkámnak? És azt gondolom, hogy ha szeretetteljes nyomot tudok hagyni, akkor már megérte, akkor érdemes volt...