Mindenki könnyű, szép halálra vágyik, csak úgy szépen elaludni idős korban. Sajnos nagyon keveseknek adatik ez meg. Három kolléganőm kísérte végig közeli családtagjaik rákkal vívott harcát. Egymástól függetlenül, mindhárman azt mondják: a legfontosabb, hogy az utolsó pillanatokig megmaradjon az emberi méltóság. A hospice ellátás fontossága abban rejlik, hogy a végső stádiumban lévő betegeknek és hozzátartozóinak is olyan segítséget nyújtsanak, amivel elviselhetővé és méltóságteljessé válik az elmúlás.

Amikor Andi anyósánál diagnosztizálták a gyógyíthatatlan betegséget, már nem lehetett visszafordítani a folyamatot. A család tudta, hogy csak megkönnyíteni tudják az utolsó időszakot. A kórházban javasolták nekik, hogy keressenek egy hospice-házat, ami épp ezt a célt szolgálja: szakértő csapat, orvosok, ápolók, pszichológusok, szociális munkások segítik a beteget és hozzátartozóit.

A cél, hogy széppé, könnyebbé tegyék az utolsó hónapokat.

– Anyósomat mentő vitte kórházba tavaly márciusban. Kiderült, hogy menthetetlen beteg. A kórházban javasolták, hogy vigyük át egy hospice-házba, mivel nem tudtuk családon belül megoldani az otthonápolást. Ha már így kórházban kell véget érjen valaki élete – mert szakszerű ellátást és állandó felügyeletet igényel az állapota –, akkor még mindig a hospice a legjobb megoldás. Polcz Alaine hívta életre anno a hospice alapítványt, és anyósom olyan helyre került, ahol még mindig az ő szellemiségében zajlott az ellátás. Valóban az volt a cél, hogy széppé, könnyebbé tegyék az utolsó hónapokat. Hány helyen kérdezték volna meg, hogy „Jutka néni, mit tetszik ma kérni ebédre?” Hatalmas a különbség a kórházak ápolási osztályai és a hospice-házak között, és nem anyagi különbségekre gondolok.

„Megrázó élmény volt, ugyanakkor nagyon békés és szép”

– Természetesen a hospice-on sem a vidámságról szólnak az utolsó napok, ott is megküzdenek az elmúlással, a fizikai fájdalommal, de minden ottani szakember azon dolgozik, hogy emberséges körülmények között, minél kevesebb fájdalommal és méltósággal távozhasson a beteg az élők sorából. Az anyósomnak ekkor már agyi áttétei is voltak, sokszor már nem volt tudatánál, nekünk azonban még így is nagyon megnyugtató volt a tudat, hogy szeretettel, türelemmel és odafigyeléssel gondoskodnak róla. Amikor elhunyt az anyósom, a hospice-ház azt is biztosította a családunk számára, hogy nyugodt körülmények között búcsúzhassunk el tőle. Amikor bementünk, akkor már egy külön helyiségben volt virágokkal, gyertyákkal felravatalozva. Akár egy temetési szertartáson, csak nem koporsóban, hanem szépen betakarva, mintha csak aludna. Megrázó élmény volt, ugyanakkor nagyon békés és szép. Nemcsak az ellátás volt méltóságteljes, de az elbúcsúzás is.

„Felosztottuk a napot órarendszerűen”

Judit a húgával ápolta gyógyíthatatlan beteg édesanyját. A hospice szolgáltatásaival akkor találkozott, amikor édesanyjának speciális matracra volt szüksége.

Mindezt anélkül, hogy ismertek volna minket.

– Az én anyukámról 5 évvel ezelőtt, szeptember közepén derült ki, hogy gyógyíthatatlan beteg, és decemberben már el is hunyt – emlékszik vissza Judit. – Napok alatt olyan gyorsan romlott az állapota, hogy a leleteiért már én mentem el, én konzultáltam az orvosokkal is. Édesanyámat nem vittük kórházba, saját házában ápoltuk felváltva a testvéremmel. Felosztottuk a napot órarendszerűen, így tudtuk ellátni a saját feladatainkat is. Egyszer csak eljutottunk arra a szintre, amikor már nem tudott felkelni. Kék foltokat vettem észre a bokáján. A volt kolléganőm a férjét veszítette el rákban, ő világosított fel, hogy ez a felfekvés. Ő javasolta, hogy keressem fel a hospice alapítványt, ahol díjmentesen adnak kölcsön olyan speciális matracot, ami csökkenti a további felfekvések kialakulásának kockázatát. Felkerestem a 3. kerületi alapítványt, ott a rendelkezésünkre bocsátották a matracot, amit aztán édesanyám a haláláig használt. Mindezt anélkül, hogy ismertek volna minket, anélkül, hogy igénybe vettük volna az alapítvány bármilyen más szolgáltatását.

„Jó lett volna, ha valaki megtanít minderre!”

Ad egy kis megnyugvást, hogy biztonságban, szeretetben, az otthonában búcsúzhatott el.

– A testvéremmel megbeszéltük, hogy amíg nincs szüksége édesanyánknak olyan ellátásra, amit kizárólag a kórházban adhatnának meg neki, addig nem mozdítjuk ki őt otthonról. Fontos volt, hogy a szerettei körében legyen, a megszokott környezetben, a saját ágyában, az ő tárgyai és a megszokott illatok között. Nem tudom, hogy a hospice-szolgáltatás segített volna neki vagy nekünk, de az tény, senki nem tájékoztatott minket arról, hogy létezik házhoz jövő segítség. Önjáró módon tanultunk meg mindent egy magatehetetlen fekvőbeteg ellátásáról a mosdatástól, a pelenkázásig, a morfiumtapasz felhelyezéséig, mindezt úgy, hogy megmaradjon édesanyám méltósága. Nekünk kellett kitapasztalni, rájönni, hogy egyes helyzetekben mi a jó megoldás, hogyan mozdítsuk meg úgy, hogy ne okozzunk neki fájdalmat. Jó lett volna, ha valaki megtanít minderre, ha tudjuk, mire készüljünk fel, milyen lesz a vége. Ugyanakkor nem biztos, hogy azokban a hónapokban képes lettem volna beszélni az érzéseimről. Csak arra összpontosítottam, hogy addig ne omoljak össze, amíg anyunál vagyok. Anyukám elvesztését máig nem tudtam feldolgozni, az ad egy kis megnyugvást, hogy biztonságban, szeretetben, az otthonában búcsúzhatott el.

„Szükségünk volt éjszakai szakápolói segítségre”

Éva a bátyját veszítette el. Amikor a testvére megbetegedett, sokáig nem lehetett tudni, mi baja. Aztán kiderült, hogy rák okozza a tüneteket. Sejtették, hogy nagyon nagy a baj, de ezt igazán még maguknak se vallották be.

– Mindig reménykedtünk, hogy majd a kezelésektől, majd egy újabb kemotól jobb lesz – mondja Éva. – Nem lett jobb. Egyre súlyosabbá vált az állapota. Elérkezett a betegségnek az a fázisa, amikor kórházba kellett szállítani a testvéremet. Három nap után azonban ki akart jönni a kórházból, és mi eleget tettünk a kérésének. Noha nagyon féltünk, mert tudtuk, bármikor életveszélyes vérzése alakulhat ki – akár észrevétlenül, az éjszaka folyamán is, mivel a folyamat nem jár fájdalommal. Emiatt nem volt már elég, hogy napközben családi szinten beosztottuk, mikor ki vigyáz rá, szükségünk volt éjszakai szakápolói segítségre ahhoz, hogy a kórházból hazajöhessen. Így találkoztunk a hospice-szal, mivel ők az otthonápoláshoz is biztosítanak szakembereket.

„Értékes tanácsokat adott, hogyan lehet valakinek az utolsó időszakát is szebbé tenni”

– Egy csütörtöki napon kijött a hospice szolgálattól egy hölgy, aki mindenben segített. Hihetetlen empátiával rendelkezett. Pontosan érezte, mikor kell beszélni, mikor kell hallgatni, mikor jöjjön oda hozzánk, mikor lépjen hátrébb. Minden rezdülésünket és a bátyám minden rezdülését is érezte, tudta, mikor, mi a teendő. Elmondta, hogy biztosítanak ápolónőt kizárólag éjszakára is, nappal pedig mindig el tud jönni ő is hozzánk, hogy segítsen a fürdetésben, de akár a mozgatásban is, hogy a bátyám kint a kertben élvezhesse a napsütést. Olyan értékes tanácsokat adott, hogyan lehet valakinek apróságokkal is a legutolsó időszakát széppé varázsolni, amik nekünk eszünkbe se jutottak volna! Hogy hogyan csempésszünk örömöt a mindennapjaiba, minden percébe. Megbeszéltük, hogy jön pénteken és szombaton is, vasárnap pedig az ápolók is megkezdik a munkájukat. Sajnos, erre már nem került sor.

„Átadta nekünk a búcsúzást”

Tudtuk, hogy nem szenvedett.

– A hospice-os hölgy nagyon nagy segítséget nyújtott abban a pár napban: tudta, milyen korszerű kötszerekkel lehet még hatékonyabbá tenni az ápolást, milyen fogásokkal emeljük meg a beteget. Aztán eljött az a pillanat is, amikor el kellett búcsúznunk. Mi arra készültünk, hogy akár hónapok is eltelhetnek addig, hosszútávú beteggondozásra próbáltunk felkészülni. De erre már nem maradt időnk. Az utolsó órákban ott volt velünk a hospice-os hölgy, aki a bátyám utolsó perceit is igyekezett megkönnyíteni, és bennünket is támogatott ebben az iszonyú nehéz időszakban. A segítőnk ugyan jelen volt, de tudta, mikor kell hátralépni, átadta nekünk a búcsúzást. Végtelenül hálásak vagyunk neki! Nagy megkönnyebbülés a családunk számára, hogy mind fogtuk a kezét, végigkísérhettük ezen az úton, és tudtuk, hogy nem szenvedett. Olyan méltósággal és támogatottsággal távozhatott a bátyám, amire mindenki vágyik.

(Fotó: Shutterstock)