Zsuzsanna (70), Heves megye: „Végre hazalátogatnak a lányomék”

– Eddig azért maradtam otthon, mert szabálykövető ember vagyok. Az első hetekben én is rettegtem, mi lesz, ha megfertőződöm a vírussal, hiszen rossz a szívem, és a korom miatt is a veszélyeztetettek közé tartozom. Aztán ez is átalakult bennem, már nem félek. Ha úgy van elrendelve, úgyis elkapom a koronavírust. Azt látom a községünkben, hogy az emberek a szerint élik az életüket, hogy épp milyen korlátozások, szabályok vannak. Ráadásul a mi megyénkben egyébként is alacsony a fertőzöttek száma. Ez megnyugtató, ezért így, hogy már óvatosan kimozdulhatunk, bátrabban megyek én is. Eddig a fiam vásárolt be nekem, most viszont újra eljárok a boltba, kimegyek a temetőbe, találkozom a barátnőimmel. Ha összefutok egy ismerőssel az utcán, akkor már megállunk és elbeszélgetünk. Utazni még nem utaztam, de tervezem, hogy hamarosan felülök a buszra, hogy azokat a dolgokat, amiket helyben nem lehet kapni, a közeli kisvárosban beszerezzem.

„Betartom a szabályokat, és vigyázok”

– Tudom ugyan, hogy nincs vége a járványnak, de ha vigyázunk, akkor bízom benne, hogy elkerüli a családomat. Itthon továbbra is fertőtlenítek, felmosok, valamint gondolkozom azon, hogy beszerzek egy biztonságosabb maszkot is. Úgy gondolom, nem tehetek annál sokkal többet, hogy betartom a szabályokat és vigyázok. Nem lehet mindenkitől elzárva élni. A kijárási tilalom alatt is tartottam a kapcsolatot a családdal, barátokkal telefonon, de ez nem ugyanaz, mint személyesen. A hétvégén végre hazalátogatnak a Pest megyében élő lányomék, hogy együtt ünnepeljük a 70. születésnapomat. Eredetileg nagy családi bulit terveztünk, de ennek még nincs itt az ideje. Most az lesz a legszebb ajándék, hogy újra magamhoz ölelhetem a kis unokáimat, a lányomat és a vejemet.

Vera (74), Budapest: „Megvárjuk, hogyan alakul a helyzet”

„A legjobban azt vártam, hogy végre megölelhessem a családomat, és ne csak az erkélyről kiabálva beszélgessünk.”

– Nem viselt meg a 2 hónapos karantén, annak ellenére sem, hogy mindig is szerettem jönni-menni, a nyugdíjas éveimet aktívan töltöm. A koronavírus előtt rendszeresen sportoltam, színházba, múzeumba jártam, néha el is utaztunk a barátnőimmel. Egyedül lakom ugyan, de gyakran jöttek a gyerekeim és az unokák látogatóba. A legjobban azt vártam, hogy végre megölelhessem a családomat, és ne csak az erkélyről kiabálva beszélgessünk. Most, hogy vége a kijárási korlátozásnak Budapesten is, végre újra normálisan tudtunk találkozni a gyerekekkel. Egyelőre óvatosak vagyunk: még csak maszkban jöttek látogatóba, megvárjuk, hogyan alakul a helyzet. Nagyon érik már egy hajfestés is: a lányom bejelentett a fodrászához, akiről tudjuk, hogy csak most nyitott, és előtte ő se nagyon érintkezett másokkal. Nem hiszem, hogy ugyanolyan lesz az életem, mint a járvány előtt, jobban kell magamra vigyáznom, de az sem megoldás, hogy sehová sem mozdulok ki a vírustól való félelem miatt. Azt tervezem, hogy szépen, fokozatosan bővítem a tevékenységek listáját. Most úgy gondolom, múzeumba újra eljárok, amint lehet, de gyógyfürdős programokra és színházba idén még biztosan nem megyek.

János (69) és Éva (65), Pest megye: „Na, de hogyan fogunk maszkban enni?”

– Hosszú volt ez a két és fél hónap a család nélkül – kezdi Éva. – Csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, leszámítva azt az egy-két alkalmat, amikor kerítésen keresztül beszélgettünk egymással. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb része a kijárási korlátozásnak, na meg a bizonytalanság: meddig tart, mi lesz, ha megfertőződünk? Mi lesz, ha nem látom többet a fiamat, a menyemet és az unokámat?

„Megtesszük, ami tőlünk telik, de úgy hiszem, ezt úgyis „odafönt” döntik el…”

– Igen, nehéz volt – ért egyet a feleségével János. – Én ugyan nem aggódom ennyire, mint a feleségem, inkább a személyes kapcsolatok hiánya viselt meg. Amikor feloldották a korlátozásokat, az első dolgunk az volt, hogy összehoztuk a családot.

– Megbeszéltük, hogy csak a kertben leszünk, mindenki maszkban – folytatja Éva. – Szorítottunk, hogy jó idő legyen, mert akkor nem kell bemenni a házba. Az első tíz percben tartotta is magát mindenki a megbeszéltekhez, aztán amikor leültünk a kinti asztalhoz ebédelni, nagyot nevettünk: na, de hogyan fogunk maszkban enni? Onnantól le is került a szájmaszk, lassan bemerészkedtünk a házba, sőt, a kisunokám kisírta azt is, hogy nálunk aludhasson. Nem tudom, helyesen cselekedtünk-e, de úgy gondoljuk a férjemmel, hogy nem tudhatjuk, meddig élünk, ne egy lehetséges vírusfertőzés tartson hát távol a családunktól! Nyáron a balatoni nyaralást is együtt tervezzük. Szerencsére sikerült jó szállást foglalni.

„Jó lenne, ha megmaradna a telefonos receptfelírás”

– Továbbra is betartunk minden más szabályt: boltba egy héten egyszer, maszkban, kesztyűben, egyedül megyek. Mostanra belejöttem a vásárlásba, már nem hozok haza rossz zöldséget meg felvágottat – mondja nevetve János. – Jó lenne, ha megmaradna a telefonos receptfelírás, mert az nagyon kényelmes volt. Igaz, van egy-két vizsgálat, ami már nagyon esedékes, arra úgyis személyesen kell menni. Nem tartok attól, mi történik, ha a rendelőben kapom el a betegséget. Nem lehet a félelem miatt bezárkózni! Megtesszük, ami tőlünk telik, de úgy hiszem, ezt úgyis „odafönt” döntik el…