E sorok írójaként most beavatom az olvasókat abba, hogy én világéletemben kerekesszékkel közlekedtem, sosem tudtam járni. Egészen 8 éves koromig a szüleim babakocsiban tologattak, így amikor végre megkaptam az első kerekesszékemet, madarat lehetett velem fogatni! A rénszarvas után Rudolfnak neveztem el és boldogan gurultam vele; élveztem, hogy végre önálló lehetek. Bár számomra a kerekesszékem a szabadságot jelentette, az emberek a korlátozottság eszközeként tekintett rá és sajnáltak engem amiatt, hogy benne kell ülnöm. Az iskolában ugyan sosem csúfoltak a társaim, az utcán viszont lesajnáló pillantásokkal és „jaj, szegény!” felkiáltásokkal éreztették velem, hogy kerekesszékesnek lenni egy szánni való, szomorú, sőt egyenesen rettenetes dolog! Én mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hogy a családom mindenben támogatott és egészen pici koromtól azt tudatosította bennem, hogy értékes és szerethető vagyok úgy, ahogy vagyok. Bár tinédzserkoromban én is küzdöttem – nem is a kerekesszékkel, hanem a külsőm általi hátrányaimmal –, de mára már megbékéltem minden tökéletlenségemmel.  

– Alapvetően nem születünk negatív önértékeléssel, és félelmekkel sem; ezek tapasztalatok formájában kerülnek utunkba és épülnek be a tudatunkba – magyarázza Knapek Éva klinikai szakpszichológus. – Ilyesformán a kortársak ítélkezése igenis elültetheti bennünk az érzést, hogy mások vagyunk és velünk „valami baj van”. Sajnos sokakat egyébként nem is a kortársak, hanem a családtagok szégyenítenek meg először.  

A sztereotípia hasznos is lehet 

A szakértő szerint az előítéleteknek és sztereotípiáknak azért van némi haszna is.  

– Lecsökkenti az időt, amelyet egyes helyzetek vagy emberek "kiértékelésére" kell szánnunk, illetve segítheti olykor a túlélést is, ha például valaki veszélyesnek tűnik a külső jegyei alapján. A gyerekek viszont sokszor olyan dolgokat emelnek ki az iskolában, amiket otthon a szüleiktől is hallanak. Ez gyakran egy rossz mintatanulás eredménye. Tudattalan mozgatórugó lehet továbbá a gondolat, hogy ha mi nem különbözünk, akkor a csoport tagjai maradhatunk, és nem fenyeget minket a kirekesztés veszélye. 

„Bizonygatnom kellett, hogy nem látok” 

Lengyel Zsófi szerencsés lány, csinos arccal és szép alakkal áldotta meg a sors, a külseje miatt így nem érték bántások gyermekkorában – viszont a látássérültsége miatt sok megjegyzést kapott. 

– Azt szoktam mondani, hogy a szemem látszólagos épsége áldás és átok is egyben – kezd bele Zsófi a történetébe. – Sok látássérült sorstársammal ellentétben az én szemeim teljesen épnek tűnnek, így kívülről senki nem mondaná meg rólam, hogy nem látok. A fehér bot és a segítőkutyusom ezt most már ellensúlyozza, de gyermekkoromban folyamatosan bizonygatnom kellett a fogyatékosságomat. Látó testbe születtem a látás képessége nélkül, ami számtalanszor megnehezítette a dolgomat. 

Félünk attól, amit nem ismerünk 

– A gyermekek sokszor tartanak attól, hogy a szüleik közbenjárásának hatására még nagyobb kirekesztésben lesz részük, ezért nem mernek szólni otthon – folytatja a pszichológus. – Fontos, hogy szülőként próbáljuk meg gyermekünket megnyugtatni. Beszélgessünk vele arról, hogy általánosságban véve az emberek számára ijesztő és furcsa lehet az, ami az átlagtól eltér, viszont ez közel sem jelenti azt, hogy különbözőnek lenni rossz. Nem is feltétlenül a „mástól” félnek a gyermekek, hanem az érzéstől, amit ez belőlük kivált: hogy nem tudják, miként kezeljék. Minél többször kommunikáljuk felé azt, hogy nincs vele az égvilágon semmi gond, annál könnyebben tudja majd feldolgozni az esetleges megjegyzéseket. 

Az önelfogadás a kulcs 

Éva kiemeli, hogy csúfolt, bántalmazott gyermekek esetén a lélek védelmében érdemes felkeresni egy szakembert, de a szülők maguk is nagyon sokat tehetnek azért, hogy gyermekük egészséges énképpel rendelkezzen. 

– Egy részünk ugyan elhiszi a bántásokat, azonban ott a hatalom a kezünkben, hogy azokra képesek legyünk reálisan reflektálni. Ha elfogadjuk önmagunkat, egyre kevésbé tudnak eljutni hozzánk a fájó megjegyzések. Szülőként segítsük gyermekünket abban, hogy kialakulhasson benne egy erős és stabil önelfogadás és önszeretet. Fáradságos munka ugyan, de ez a kulcsa mindennek.  

„Engem ne sajnáljon senki!” 

"Engem ne sajnáljon senki!" – halljuk sokszor, de vajon miért ne? – folytatja a szakember. – Az együttérzés ott van az emberekben, beleélik magukat a másik helyzetébe és sajnálják, hogy rossz dolgokon kell keresztülmenniük. Kérdés, hogy ez mit jelent annak, aki hallja. Miért elutasítandó? Hiszen az, amit a helyzetünk a másik emberből kivált, szintén nem rólunk, hanem róluk szól; fordított esetben ők sajnálnák saját magukat. Fontos, hogy megtanuljuk kivenni magunkat más emberek világának a közepéből. 

– A vizualitás egy tükör; ennek segítségével reflektálhatunk önmagunkra és másokra a világban – teszi hozzá Zsófi. – Nekünk, látássérülteknek viszont más utat kellett találnunk ahhoz, hogy véleményt formálhassunk az emberekről. Érzem, hogy megbámulnak az utcán, de valóban segítség az, hogy ezt nem kell napi szinten látnom. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon mit tennék, ha látnám: valószínűleg visszabámulnék vagy jelzésértékkel felvonnám a szemöldököm (nevet). Nyilván a rólam vagy nekem szóló megjegyzéseket hallom. Gyakori mondat például a „Milyen csinos lány, de kár, hogy vak!”, de ezeket általában csak elengedem a fülem mellett. Büszke vagyok arra, hogy sikerült eljutnom az önelfogadás azon szintjéig, amikor már a hozzám közel állók véleménye sem tudja megrengetni az önmagamba vetett hitemet. 

„Én a helyedben már rég öngyilkos lettem volna!” 

Számomra rengeteget segített az önismeret. Megtanultam elfogadni, hogy én így látok dolgokat, mások pedig különbözőképpen, s hogy az irántam érzett szánalom nem rólam, hanem az adott egyénről szól, aki a helyembe képzelve magát önmaga iránt érez sajnálatot. Más kérdés persze, hogy amikor ezen gondolatait velem is megosztja, azzal rossz érzéseket kelt bennem. Úgy gondolom, hogy senki nem szeretne egy napsütéses, madárcsicsergős, vidám napon olyan lelombozó mondatokat hallani idegenektől, mint például: „Iszonyatosan szörnyű életed lehet”, vagy „Én a helyedben már rég öngyilkos lettem volna!” 

Zsófi szintén az önelfogadásra esküszik. 

– Azt mondhatom, hogy 29 éves koromra végre sikerült eljutnom arra a pontra, hogy már nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólam vagy mondanak rám mások. Természetesen kikérem a szeretteim véleményét arról, hogy jól áll-e nekem az adott ruha vagy smink, hiszen nekem is segítség, ha látó szemek ellenőrzik le a végeredményt. Azonban, ha valaki szerint nem előnyös rajtam valami, én mégis csinosnak gondolom magam benne – alaposan megtapogatom az anyagokat –, akkor is hordani fogom, hiszen a lényeg, hogy én jól érezzem magam a bőrömben! 

Zsófi azt is hozzáteszi, hogy az ő életéből teljesen kimaradt az irigység és önmaga másokhoz való hasonlítgatása, hiszen nem látja, hogy kit milyen külsővel áldott meg a sors. 

– Faramuci helyzet talán, de engem ebben nemhogy nem hátráltat a látássérültségem, hanem pont ellenkezőleg: segít. Nem látom a közösségi médiában a gyönyörű arcú modell lányokat, a strandon a tökéletes alakkal rendelkező nőket, tehát semmilyen hatással nincsen rám az, hogy ki hogyan néz ki körülöttem. Amit azonban sajnálok, hogy a férfiak elismerő tekintetét és mosolyát sem tudom bezsebelni (nevet)

„Fontos, hogy tanítsuk a környezetünket” 

Tapasztalataim szerint azok a gyermekek bámulnak meg igazán egy kerekesszékkel vagy fehér bottal közlekedő embert, akiknek a szülei szintén döbbenten figyelik a jelenséget és ők magunk sem tudják, miként is kezeljék azt. Knapek Éva szerint az őszinte kommunikáció mindennek az alapja. 

– A család, a kortársak, a közösségünk, a média mind-mind hatalmas szerepet játszik az énkép kialakulásában, viszont a társadalom közbenjárása nélkül is tudja már egy kisgyermek, hogyan kell magát összehasonlítani másokkal. Fontos, hogy edukáljuk a környezetünket. Nem biztos, hogy a gyerkőcök maguktól fel merik tenni ezeket a kérdéseket, de hozzuk szóba bátran, hiszen mindenki örül egy kis útbaigazításnak. 

Az tehát biztos: beszélni kell arról, ami különböző! A fogyatékossággal élőkkel foglalkozó alapítványok és egyesületek nagy hangsúlyt fektetnek az iskolai érzékenyítésekre; járják a különböző intézményeket és osztályfőnöki óra keretében mesélnek a kerekesszékes és látássérült életformáról. Így a gyermekek már egészen kicsi korukban találkoznak a mássággal; kérdéseket tehetnek fel, amelyekre válaszokat is kapnak. Talán ők lesznek az a generáció, akiknek tagjai döbbent és szomorú tekintet helyett inkább kedvesen rámosolyognak majd fogyatékkal élő társaikra.