„Fiatalokkal nagyon jó dolgozni, engem is megfiatalít”

Ugyanakkor kritikusak is tudnak lenni, és mernek reklamálni, ha a helyzet megkívánja. A fiatalok világnapján arról beszélgettünk, miért inspiráló a társaságukban lenni, velük-értük dolgozni. 

Nevéről sokunknak a filmek végén, a stáblista közben elhangzott „örök” mondat ugrik be elsőként: szinkronrendező… Tomasevics Zorka több mint 5 évtizedes pályafutása alatt számos gyermek- és ifjúsági film kapcsán dolgozott együtt fiatalokkal.

– A gyerekekkel való munka egyfelől rettenetes, mert a gyerek nem tudja azt megvalósítani, amit ábrázolni kell: ő nem tud alakítani, ő csak önmagát tudja adni, tehát mindig meg kellene tudni találni azt a gyereket, aki pont olyan, mint akit szinkronizálni kell, és ez nemegyszer feladja a leckét – magyarázza Zorka. – Előfordult olyan is, hogy munka közben elszabadult a pokol a szinkronstúdióban, és a srácok mikrofonnal akartak focizni, amikor is nekem kellett rendet teremtenem, és azt nem szerettem, mert rossz érzés volt megfosztani őket a játék örömétől. Ők egyébként a mai napig derűsen emlegetik azokat az alkalmakat, amikor „Zorka néni megkergetett minket” – idézi fel a stúdiós emlékeket. – Sok évvel ezelőtt egy NDK-ban készült ifjúsági filmnél két 12 éves kislánnyal dolgoztam, akik egy ikerpárnak kölcsönözték a hangjukat. A történet szerint a szülők az egyik testvért szerették, a másikat nem, ebből származtak a konfliktusok. Megrázó film volt, és az én két kislányomat annyira elkeserítette a filmbeli helyzet, hogy miközben végezték a munkájukat, mindketten folyamatosan azon kísérleteztek, hogy „gusztusosabbra” vegyék a dolgot, hogy ne legyen annyira fájdalmas és bántó az egész. Az együttműködésük nagyon meghatott engem…

”Sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy utolérjem őket”

Zorkáról vélhetően kevesebben tudják, hogy 22 évig a tanítás is meghatározó része volt az életének. Szinkronszínészeket és dramaturgokat is oktatott, emellett több egyetemen dolgozott meghívott tanárként.

– 2000-től tanítottam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen beszédtechnikát a fiataloknak, ami viszont nagyon megizzasztott, mert a hallgatók olyan nagy tudással rendelkeztek, nem szakmai értelemben, hanem a világról általában, ami nekem nem volt meg – meséli. – Sokkal szélesebb látókörrel bírtak, mint én, és nekem hozzájuk kellett fejlődnöm. Ha az órán említettek valami olyat, amiről nekem fogalmam sem volt, azt gyorsan felírtam és aztán otthon igyekeztem utánanézni az adott dolognak, hogy tudjam, miről beszélnek a hallgatók. Rettentő sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy utolérjem őket, ez mindenképpen pozitív hozadéka volt az oktatói munkámnak.

– A fiatalok nagyon bájosak, szeretetreméltók voltak. Néha előfordult, hogy nem feleltem meg valamiben, olyankor ellenségessé váltak, ami nagyon fájt és bántott, de amikor a tanév végén könnyek között búcsúztak el tőlem és az óráimtól, akkor megnyugodtam (mosolyog). Mindenesetre rendkívül fontos, hogy a tanárnak legyen humora hozzájuk, azt hiszem, nekem volt is, mert abból derül ki igazán az, hogy őket is szereti az ember, meg a tantárgyát, a témáját is szereti, és hogy ezért is igyekszik érdekesen átadni nekik. Azt szerettem bennük, amikor reggel bejöttek az órára álmosan, kócosan, másnaposan, ködösen, ahogy az éjszaka leharcolta őket, és aztán az óra végén viháncolva, jókedvűen, sokszor engem idézve mentek ki a teremből, és vigyorogva köszöntek - az mindig nagyon jó érzés volt. Ahogy szinkronrendezőként szeretni kell a színészeket, különben „lefagynak” a stúdióban, úgy tanárként a fiatalokat is szeretni kell, és ezt éreztetni is kell velük. Emellett rengeteg türelem is kell(ett) a tanításhoz.

– Fiatalokkal nagyon jó dolgozni, mert az engem is megfiatalít, pont azért, mert kíváncsivá tesz, mert utánajárok dolgoknak, meg igyekszem „felnőni” hozzájuk – teszi hozzá Zorka. – A mai napig levelezek sok volt tanítványommal, és jólesik, hogy nem feledkeznek meg rólam. Amikor a születésnapomon a Facebook-on a 700 köszöntőből 500-at a –tanítványoktól kapok, akkor itt zokogok a boldogságtól… Nagyon jó banda az ifjúság!

„Nálam kötelező reklamálni”

Horváth Norbert a Baár-Madas Református Gimnázium egyik legnépszerűbb tanára, amit a diákok véleménye még inkább megerősít. A fiatalok szerint „Norbi tanár úr” mellett szól, hogy láthatóan nagyon élvezi a munkáját, emlékezetes órákat tart, nem skatulyázza be a tanulókat, és nem utolsósorban, belátja azt, hogy ha nincs igaza.

– A fizika a legrettegettebb tárgy, a tanulóknak csak egy kis hányada szereti, a 80 százalékuk valahogy túl akarja élni, értem én! – mosolyodik el a népszerű fizikatanár. – Ugyanakkor még a tantárgy iránt kevés affinitással bíró gyerekeknek is meg kell adni azt a lehetőséget, hogy ha később az életben mégis ebbe az irányba akar mozdulni, akkor legyenek meg az alapjai – vélekedik Horváth Norbert.



Amikor arról kérdezem, hogy tanárként hogyan lehet megtalálni a közös hangot a diákokkal, készségesen elárulja az ő receptjét.

– Alapvetően gyerekközpontúnak kell lenni, a diákok felé azt kell sugároznunk, hogy mi értük vagyunk itt – magyarázza a pedagógus. – Az egyik kiemelkedő tanítványom egyszer azt mondta rólam, hogy én vagyok a megmondóember, aki megmondja a tutit, amiben van is igazság, de azért hál’ Istennek, nem vagyok egy rettenetesen tökéletes ember, úgy is mondhatnám, hogy nagyon nem vagyok az: sok hibával szoktam dolgozni és a gyerekek nagyon sokszor figyelmeztetnek, és ez így van rendjén. Az évek során rájöttem, hogy nekik abban kell segíteniük engem, hogy kijavítsam a hibáimat, legyen szó bármilyen hibáról. Ebből adódóan nálam „kötelező” reklamálni, és a diákok mernek is reklamálni, és mernek figyelmeztetni engem, amit kimondottan bírok bennük. Tudják, hogy velem lehet tárgyalni, egyezkedni, és azt is, hogy elismerem, hogy ha nekik van igazuk. Számítok is a gyerekek segítségére, mindenféle területen: például a technikai jellegű segítségért általában jutalmazni is szoktam. Azt gondolom, hogy jól tudunk együttműködni, ha időnként vannak is morcosságok a kapcsolatunkban, a nehéz tantárgy ellenére is jó velük dolgozni.

„Amennyi szeretetet beleteszek, annyi jön vissza”

Idén a II. kerületi önkormányzat Öveges József díjjal ismerte a tanár úr sok éves, példamutató tehetséggondozó munkáját.

– Díjat akkor kap az ember, amikor van eredmény – szögezi le Horváth Norbert. – Namost, az egy isteni kegyelem, hogy a gyerekek hajlandóak dolgozni, hogy örömmel jönnek el a szakkörre, és lelkesen vesznek részt a különböző tanulmányi versenyeken, ahonnan mindig jó élményekkel térnek haza. Az elmúlt tanév egy egészen különleges év volt ebből a szempontból, mert a tanítványaim különösen jól szerepeltek az országos tanulmányi versenyeken. Igazán büszke vagyok rájuk!

– A gyerekek tündériek! – mondja mosolyogva a tanár úr. – Annak ellenére, hogy egy rettegett tantárgyat tanítok, azért az órákon mégiscsak tágra nyílnak a szemek, különösen a kisiskolásoknál. Vannak osztályok, ahol egy kicsit nyögvenyelősebben megy a dolog, de azért azt ki merem jelenteni, hogy legalább annyi rácsodálkozó és nyitott tekintetű arccal találkozom, mint amennyivel éppen adott esetben nem, úgyhogy innen kapom az impulzusokat, méghozzá nagyszerű és jól érzékelhető impulzusokat, amik hihetetlenül inspirálnak. Amennyi szeretet beleteszek, annyi jön vissza, és ez az osztályfőnökségben hatványozottan kézzelfogható. Osztályfőnöknek lenni különösen szép és rendkívül hálás feladat, boldog vagyok, amiért nekem kétszer hat évig megadatott a Baár-Madasban. Nagyon szerettem, mert bár rettenetesen sok melóval járt, cserébe nagyon sokat kaptam a gyerekektől.

„Meg kell találni a kulcsot hozzájuk!”

Dinyés Soma 2019 februárjában vette át a Magyar Rádió Gyermekkórusának irányítását. Előtte közel két évtizedig egy középiskolában tanított.

– Miután elvégeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének-zene és karvezetés szakát, abban a „Bartók Konziban” kezdtem a pályámat, ahová annak idején én is jártam – meséli. – Az, hogy egy tanár szakmailag a topon van, mit sem ér akkor, ha nem tudja olyan módon átadni a tudását a diákoknak, hogy gyerekek könnyen be tudják fogadni azt. Ahhoz viszont, hogy könnyen befogadják, az kell, hogy lefordítsa az ő nyelvükre mindazt, amit szeretne átadni nekik, és ez az, ami igazán nehéz a mi szakmánkban – magyarázza a karnagy. Majd hozzáteszi: 4 gyermekes családapaként azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermeknevelésben és a saját gyermekeimnek a megismerésében szerzett tapasztalataimat is hasznosítsam az oktatásban.

A konzervatóriumban, mai nevén a Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumban töltött közel 20 esztendő után Soma 2 és fél évvel ezelőtt lett a Magyar Rádió Gyermekkórusának karnagya, a székhelyét pedig áttette a Gyermekkórus bázisiskolájába, a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába, ahol jelenleg 12-15 éves diákokkal foglalkozik.

– Az az érdekes, hogy jobban élvezem a közös munkát a kisebbekkel, valószínűleg azért is, mert teljesen máshogy kell átadni nekik a szakmai tudást, mint a középiskolai korosztálynak – mondja Soma. – Ezek a gyerekek még sokkal nyitottabbak, befogadóbbak, mint a néhány évvel idősebb diákok, és ezért sokkal izgalmasabb velük dolgozni. Ha megtalálom hozzájuk a kulcsot, azt a módszert, amivel az ő nyelvükön tudok beszélni, akkor sokkal többet kapok vissza, mint egy középiskolában. Ez a korosztály még igazán tud lelkesedni, és ha valamiben igazán örömüket lelik a gyerekek, akkor azt tényleg szívvel-lélekkel csinálják.

„A nyitottságok és a lelkesedésük nekünk is szárnyakat ad”

– A Magyar Rádió Gyermekkórusának az a különlegessége, hogy azoknak a diákoknak, akik ebbe az iskolába járnak, már elsős koruktól kezdve egy olyan zenei felkészítést és tananyagot adunk, amit Magyarországon szinte sehol máshol nem lehet megkapni – mondja a karnagy. – A nagykórus előkészítő kórusának, a Palántáknak a tagjait kisiskolás koruktól az a cél motiválja, hogy ha szépen énekelnek és ha ügyesek lesznek, akkor bekerülhetnek a Gyermekkórus nagykórusába. Ha az ő nyelvükön át tudom adni nekik azt a kulturális értéket, amit a zene és a zeneművek jelentenek, akkor nyert ügyem van (nevet). Az a feladatom, hogy kellőképpen tudjam lelkesíteni őket és meg tudjam teremteni számukra a feltételeket ahhoz, hogy ezt az egészet élvezni tudják, Ha a kóruséneklés szeretete már gyerekkorban kialakul bennük, mert rájönnek arra, hogy kórusban énekelni öröm és különleges közösségi élmény, akkor ők ezt abszolút meghálálják, és hihetetlen nagy lelkesedéssel, odaadással vesznek részt a közös munkában. Ha a gyerek érzi, hogy odafigyelnek rá és foglalkoznak vele, akkor szárnyakat kap, a fiatalok nyitottsága, lelkesedése és a diákok ragyogó tekintete pedig nekünk, tanároknak is szárnyakat ad.

(fotó: Förster Tamás, privát)