csalad.hu - Tóth Gabi: Beköszöntött a szeparációs szorongás
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Beköszöntött a szeparációs szorongás

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2020. aug. 16. 13:00
Blogok

Mit ne mondjak, elég nehéz szakaszba érkezett a kis életünk, és ezt úgy hívják: SZEPARÁCIÓS SZORONGÁS.

Az én drága Marikám most kezd ráébredni arra, hogy mi nem vagyunk egy személy, hanem két külön egyéniség. Ezt nem én mondtam így, hanem nálam okosabb emberek írták le egy, a témával kapcsolatos tudományos írásban. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az én egy szem tündérem, az én drága kincsecském, az én tubarózsám, az én kis angyalkám áááállandóóóóaaan üüüüvööölt, ha nincs a kezemben. Magyarul még WC-re sem tudok elmenni anélkül, hogy ne vigyem magammal. Illetve én el tudok, mert – és ez baromi nagy dolog – az eddigi egyetlen fogadalmam, amit be is tartok, hogy a fürdőszobába márpedig egyedül megyek. Több barátnőm mesélte, hogy ebben az időszakban (és azóta sem) nem tudott még a mosdóba sem egyedül menni. El nem tudom képzelni, hogy csinálták, de gyerekkel a kezükben ültek a WC-n. (Bocs, akit zavar, hogy már megint itt tartok, és még az előző kakis blogomat sem heverte ki, ígérem, nem lesz több olyan téma, amiben ezt boncolgatom, de ezt még muszáj kitrágyálni…. őőő, akarom mondani: kitárgyalni).

A WC-t nem adom!

Szóval amikor hallottam ezeket a rémtörténeteket, hogy egy, netán több gyerek kíséretében mentek trónolni a barátnőim, akkor megfogadtam, hogy én ilyet soha. Igen, tudom, hogy már egy korábbi bejegyzésemben is írtam valamire, hogy én ilyet soha, de ezt most – ahogy fent is írtam – tényleg betartom, és bevallom, tök büszke vagyok rá. Én bizony ilyenkor következetesen leteszem Marikát és hagyom sírni akár 2 percig is. Most mondjátok meg! Tudom, skandalum. De könyörgöm, nem véletlenül tartja a mondás: ahová a király is egyedül jár…

Ettől lehet fogyni, nem a bogyóktól

„Az én Marikám most nagyon anyás, de csak ha ott vagyok.”

Szóval az én Marikám most nagyon anyás, de csak ha ott vagyok. Tudom, ez kicsit képzavar… Ezt úgy kell érteni, hogy ha lát engem, de másnak a kezében van, akkor üvölt, ám amikor például egy éjszakát valamelyik nagyszülő házában tölt, akkor olyan, mint egy angyal. Ez úgy derült ki, hogy pár hete a Krausz apukája és nevelőanyukája jelezték, hogy elvinnék egy, azaz egy napra. Én persze először hallani sem akartam róla, hiszen éppen anyu kezében sincs el, csak az enyémben, pedig anyu rengeteg időt tölt vele/velünk, és természetesen imádják egymást. Mégis bőgés van, ha valamiért átadom anyunak. Komolyan, a múltkor is megkértem, hogy vegye át addig, amíg van pofám leülni enni, és Hanni azonnal rázendített, ahogy a torkán kifért. Aztán amikor végre elhallgatott, akkor is olyan sértetten szuggerált a híresen metsző tekintetével, hogy elment a kedvem az evéstől. Rendesen éreztem, hogy a gyerek belemászik a fejembe és manipulálja az agyamat, hogy ne essen jól a falat… nem is esett. Na kérem szépen, ettől lehet fogyni, nem a bogyóktól. Az sem ritka jelenet nálunk, hogy a gyerek éppen csodával határos módon elvan a nagyanyja kezében, és akkor én laposkúszásban közlekedem a szőnyeg alatt, hogy ne vegyen észre, mert még lenne elintéznivalóm. Azt remélem, mindenki látja a lelki szemei előtt, ahogy Tóth Gabriella a kanapé mögött, négykézláb oson, mint egy kommandós, hogy a 8 hónapos gyereke ne vegye észre és legyen még 5 perce.

Nem jött a „szabad vagyok” fíling

Szóval, a végén beleegyeztünk, hogy Gábor családja is kiélvezze Hannikát, de bevallom, azzal a biztos tudattal mertem odaadni, hogy szentül hittem: 3 óra múlva sovány malac vágtában fogják visszahozni, mert nem bírják majd elviselni a hiányom okozta folyamatos sírását.

Apósom közölte, hogy minden a legnagyobb rendben, Hannika egy angyal, folyamatosan mosolyog és „tetézik”

Eljött a nap, Hannikát elvitték, és én el sem mozdultam a telefon mellől, tudván, hogy mindjárt csörög, és hozzák vissza a lányom. Hozzá kell tennem, hogy 5 percre lakunk egymástól… Szóval eltelt már másfél óra, mondom, rájuk csörgök, hátha csak kímélni akarnak, miközben Hannikám már fuldoklik a zokogástól. A vonal másik végén megszólalt apósom nyugodt, dörmögő hangja. Én kérdezem, hogy minden ok? Apósom meg nem is értette a kérdést, közölte, hogy minden a legnagyobb rendben, Hannika egy angyal, folyamatosan mosolyog és „tetézik”. Ó, valóban? De jó, mondtam, és letettük a telefont. Akkor olyan történt, amit azóta sem értek. Örülnöm kellett volna. Megkönnyebbülni, hogy lesz pár órám a lakásban egyedül vagy kettesben a Krauszommal. Nem kell lábujjhegyen közlekednem és levegőt visszatartva állnom másodpercekig, ha reccsen egy ízületem, attól való félelmemben, hogy meghallotta Hanni és mindjárt üvölt… de nem jött ez a „szabad vagyok” fíling. Ehelyett elkezdtem kétségbeesetten sírni, hogy hiányzik a lányom. Rám szakadt az üres lakás. És amíg időnként attól érzem, hogy megfulladok, hogy nem lehetek egyedül egy percig, most attól éreztem, hogy mit kezdek magammal nélküle. Hát ekkora baromságot! Ez már mindig így lesz? Sehogy sem jó? Ha van rajta sapka, ha nincs rajta sapka… Most akkor kinek van szeparációs szorongása?

Ez így van jól

Hannika ott töltötte az éjszakát Gábor családjánál, és pont 3 perc alatt tudták elaltatni. Halkan jegyzem meg: én másfél órát szoktam kínlódni. Az én anyukám is pont 3 perc alatt dugja ágyba Hannit úgy, hogy 10 méter mélyen alszik és maximum egyszer ébred hajnalban. Hogy is van ez?

Miután Hanni ismét itthon volt, kezdődött elölről minden. Még az apjánál sem maradt meg a gyerek. Csak én vagyok jó, illetve én is csak akkor, ha mozgásban vagyok… de ez egy másik bejegyzés témája lesz. Szóval visszatértünk a megszokott mindennapokhoz, és én rájöttem, hogy ez tulajdonképpen így van jól. Tehát nem „sehogysem jó”, ahogy feljebb írtam, hanem mindenhogy. Amikor nem vagyok ott, Hanni boldog azokkal az emberekkel, akiknek szintén ő a legfontosabb a világon. De amikor Anya ott van, akkor Anya kell, mert Anya csak egy van.

Bevallom, már nincs lelkiismeretfurdalásom, ha lopok magamnak pár órát, és soha ilyen boldogan nem lakkoztam a körmöm, mint most, amikor van rá időm. Ellenben utána nagyon várom, hogy a kis ragacsom rám tapadjon újra, és valahol belül titkon büszke vagyok rá, hogy amikor lát, csak én vagyok jó neki. Végtére is, ha velem érzi magát biztonságban, akkor olyan túl nagy baj biztos nincs velem…

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit és a csalad.hu írásait: