Nagyhatalom. Azt tesz velem, amit akar. Megfoghatatlan, jellemezhetetlen, térben és időben végtelen. Úgy játszik az érzelmeimmel, ahogy senki és semmi más. Fölvisz a csillagok fölé, vagy lesüllyed veled a föld méhébe. Ott tart valóságosan. Vagy ott bújócskázik nyári vándorok léptei nyomán, füvek közt, vadvirágok szirmain, kövek repedéseiben. Széllel röpít, hófehér havas pusztákon hajt keresztül, hogy kipirul a bőr, s egyetlen feszülő szenvedéllyé lesz a testem. Szerelemre izzít, ronggyá táncoltat, rekedtre énekelteti bennem a vágyat, ami csöndben lenne, talán el is aludna örökre, kiéletlen halk, alig hallható vágy maradna, ha nem hangozna fel az első taktus, s utána a többi. 

És megkezdődik a varázslat. 

Nyomában szaporább lesz a szíved dobogása, ritmust üt a lábad, a lusta vér nyargalni kezd az ereidben, könnyek gyűlnek a szemedbe, a mellbimbódból tej csordul, valami nagy, sosemvolt kiáltás éled ott legbelül. Elakad a szavad, benn szorul a lélegzet, sikoltó örömöt érzel és halálos szomorúságot, a végtelen szabadság és a tehetetlenség lehelete egyszerre ér el. Elválaszthatatlan egységgé lesz benned élet és halál… 

Valami ilyesmi történik, ha jó zenét hallgatok. 

S nincs korlát, nincs határ, nincsenek szabályok. Bármilyen lehet az a zene. 

Pááááá-ráráráramm…Pááááá-ráráráramm… Elég meghallani Nino Rota melódiáját. Ő varázsolta Fellini felejthetetlen meséjébe, az Országúton-ba a Trombitás muzsikáját. Micsoda csendes ereje van. Gelsomina hűsége, szeretete, mindent feladó odaadása ez a trombitaszóló, ami sok évvel a lány halála után is képes megváltani Zampanot. Emlékeznek…? Ott fekszik az éjszakai tengerpart hideg homokján a férfi, akinek cserzett lelkénél már csak cserzett, szakadt, kihűlt báránybőrdzsekije fájdalmasabb, és rázza, rázza a zokogás… 

Piaci lomok közt talált fekete bakelitlemez forog.

Csukott szemmel ülök a pamlagon, lassan hátradőlök. A hegedűhang kiragyog, nincs átmenet, visz, visz… Már nem számít semmi, már nincs baj, valami sejtés csak, hogy kicsinyek vagyunk és hatalmasak mégis… Dermedt boldogságban ülök a pamlagon. Yehudi Menuhin Bach A-moll hegedűversenyét játssza.

       A Budapest Bár korabeli kupléit bömbölteti barátom az autóban, az édesen buta dalok valami vidám és tiszta, felhőtlen játékká lesznek a virtuóz zenei körítésben. Hatalmas, kedvvel szállok ki, ártatlan örömben. Pár percig azt se bánom, hogy a pesti járdaszélen mocskos szemétbe lépek, ami itt volt tegnap is, és várhatóan holnapra se takarítják el. De még dúdolok, még ritmusra mozdul a lábam… Engem a rumba döntöget romba…

       És egy furulyaszó, egy áprilisi délelőtt. A vén temető ősöreg gesztenyefájának dőlve fújja gyimesi furulyáján a barátom, Juhász Zoltán. A világ legjobb furulyása. Amit tud, pásztoremberektől tanulta. Azok a legnagyobb zeneköltők. Kanyarog, sikolt, bujkál és fölröpül, föl a gesztenyefa gyertyái közé a furulyaszó. Mélyen szól és magasan röptet, jajgat, vigasztal, messze jár. Már túl van a fák csúcsán, kacskaringós szava körbeöleli a kis temetőt, pacsirtaszóval versenyezve a fák között az emberek vállára ül, a csöndesen guggoló gyerekek kezét végigsimítja. Sír velem és életről üzen a furulyaszó. Anyu kérte, hogy furulya búcsúztassa. 

Amikor aztán szerelmes ének jajdul föl, a legősibb zene, beleborzongok a gyönyörűségtől, fújom önfeledten…

 

Erdő erdő de magos a teteje

jaj de régen lehullott a levele

jaj de régen lehullott a levele

árva madár párját keresi benne

 

Búza közé szállt a dalos pacsirta

mert odafönn a szemeit kisírta

búzavirág, búzakalász árnyában

rátalált a régi első párjára