Odakint halk derengés, a Nap még valahol az utálatos cipész boltja és a bezárt kisvendéglő épülete mögött, messze az ártéri erdők homályában bujkál. A cipészre évekkel ezelőtt aggattam rá a jelzőt, undok fapofa volt, sértő és bántó szavakat mondott a javítani vitt cipőmre, látszott, hogy mosolyogni, na, azt nem tud, azóta nem is mentem az üzletébe. Pár éve ennek. Az igazsághoz tartozik, hogy az utálatos cipésszel valami történt. A kifőzdében láttam még a télen, a menüjét ette, derűs volt és oda-odaköszönt, ha ismerős jött be az ajtón. Elképedtem. Nemrég együtt vártunk a zebránál, egy türelmetlen hölgy egyfolytában nyomta a gombot, váltson már zöldre! Az utálatos cipész cinkos egyetértéssel odafordult hozzá. „Ez egy rémes kereszteződés asszonyom, de ha tízig számol, tuti, hogy vált. Figyelje! Egy…” A zöldséges aztán felvilágosított. „Ez a szerencsétlen évekig egy vérszívó nővel élt együtt. Tavaly végre megszabadult tőle. Láthatja, mint akit kicseréltek!” Úgyhogy le kéne már cserélnem a jelzőt. Le is cserélem. Szóval, a Nap még valahol a már nem utálatos cipész boltja mögött bujkált… satöbbi.

Még maradok a meleg takaró alatt. Odakint a rigók csöndesen zsinatolnak, de fönt a párkányon a galambok már nekikezdtek a szerelmes búgásuknak. Szerelem ide, szerelem oda, néha lesöpörném őket.

„Milyen nagyszerűek ezek a lábak, hogy még mindig teszik a dolgukat, hoznak, visznek, köszönd csak meg és vigyázz rájuk…”

Össze kéne gubódzkodnom, fejemre húzni a takarót, de akkor menthetetlenül visszaalszom. Nyújtózom. Hosszan, inakat feszítve, derekat nyújtva, lábfej leszorítva, belekapaszkodom mögöttem a könyvespolc deszkájába, húzom szét magam, hogy már fájjon. Zsibogni kezd a vér, munkába kezd ez az Istentől való, évtizedek óta szolgáló gyönyörű rend, a test. Az itt-ott már megcsúfolt testem. Mit is mondott az a kedves nő, amikor a tornaterem hatalmas tükre előtt sopánkodtam, jesszusom, hogy nézek ki… hová lettek a szép ránctalan, izmos lábaim! Nevetett és odanyújtotta a labdát. „Milyen nagyszerűek ezek a lábak, hogy még mindig teszik a dolgukat, hoznak, visznek, köszönd csak meg és vigyázz rájuk…” Hát, mit mondjak, néha ott ütnek mellbe fontos gondolatok, ahol nem is számítasz rájuk.

Amire odakeveredek az asztalomhoz, még hűvös a reggel, de a Nap már éles, hosszú árnyékot vet. Fogom az egeret, benyomom a gombot (számító-ámítógép, egy csudanőtől, hat gyerek mamájától hallottam, soha nem felejtem el, ámítógép… milyen pontos!), szóval indítom a napot és kinézek a meggyfára. Uramisten, mi történt?!

Mennyire meg kell becsülni a pillanatot. A jelent, az akkort, a mostot. A hófehérben pompázó meggyfa mára nincs sehol! Tegnap még szép volt fehérbehalt hervadásában, ma már csak barnás kis maszatok ülnek a szirmok és a bibék helyén. Vége a parádénak, vége az édes csábításnak, befejeződött a hótiszta fiatalság boldog násza! Nem zsongnak a méhek, sehol egy cinke, egy árva őszapó, de még a hangos verebek is tovább álltak.

Heteken át itt hatalmas élet zajlott. Sosem láttam még ilyet. A cinkék tűntek fel elsőnek. Még alig bimbózott a meggyfa, ők már csipkedték a zárt szirmokat. Jött egy pici, fehér fejű, hosszú farkú parányi madár, egy őszapó pár. Ők is boldogan csupálták a meggyfa bomló virágait. Néha idehozták az ablakpárkányra, itt csípték, vágták, ették nagy étvággyal. Apró csőrüket jobbról-balról a meggyfa ágához fenték, nem győztek betelni a lakomával. Na, aztán ők semmiről sem maradhatnak le, megszállták a kis fát a verebek! Ők is a hófehér virágokkal akartak jóllakni. Ó, ti mohók, hát nem marad meggy! Amikor teljes pompájában hófehérbe borult a meggyfa, látszott, nem kell félni. Ezer és ezer virág kínálta magát méhnek, madárnak.

Ha figyelne, tudná, hogy ott a holt szirmok mélyén megtörtént az, amiért a virág is megszületett.

Gyorsan múltak a szerelmes napok. Hervadt csönd van most a kis meggyfa körül. Oda minden, gondolja, a felületes szemlélő. Ha figyelne, tudná, hogy ott a holt szirmok mélyén megtörtént az, amiért a virág is megszületett. Amiért csábított, amiért élt és korán elhervadt. Ott a bibék titka mélyén élet fakadt. Kis apró, halványzöld kezdemény. És most már az ágak minden nedve, a levelek minden sejtje, a Nap idejutó minden sugara egyet szolgál, a Nagy Rendet. A jövendő életet, a meggyfa majdani sötétvörös roppanó, ízes gyümölcsét.

Azt hiszem, az emberi boldogság és boldogtalanság kulcsa a mondat, amit az elején feltettem: Azt tehetek, amit akarok…? Vágytam én erre a szabadságra…? Néha jó lenne kis meggyfának lenni. Aki nem kérdez, csak virágba borul, elhervad, s utána csöndesen őrzi, neveli, növeli, ami rábízatott.