csalad.hu - Nagyi, otthon vagy?
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
Nagyi, otthon vagy?
Békési Erika
2019. okt. 15. 5:00
Nyugdíjas nagyszülők
Hét gyermek, tizennégy unoka – aktív hétköznapok régen és ma. Németh Józsefné Magdival beszélgettünk az anyaságról, a nagymamaságról, a hétköznapi feladatokról és az élethivatásról.

Hogyan zajlott az élet régen, amikor hét gyermek volt otthon?

– A férjem és én egykék voltunk, de nagyon nem volt jó egyedül lenni, így mindketten több gyermekre vágytunk. És hála Istennek, ez meg is adatott: tizenhat év alatt öt fiunk és két lányunk született. A nagyszülők értetlenül és sajnálkozva nézték, ahogy jöttek az újabb és újabb unokák – az anyukám többször elsírta magát a hír hallatán –, nagyon féltettek minket, aztán persze ahogy nőttek a gyerekek, a maguk módján ők is megedződtek. Nem mondom, hogy nekem mindig olyan könnyű volt azonnal örülnöm az újabb gyermekáldásnak, de már a házasságunk legelején megbeszéltük, hogy mindig igent mondunk az életre. A hetedik gyermeknél kértem a család segítségét: ne egyedül kelljen anyukámmal közölni a „jó hírt”. Meghívtuk hát egy vasárnapi ebédre, azt terveztük, hogy az asztalnál fogjuk bejelenteni a nagy újságot. Amikor csöngetett, a legkisebb fiam nyitott ajtót a nagymamának. Teli mosollyal kiabálta: „de jó, hogy jöttél, nagyikám! Képzeld, meg akarjuk mondani neked, hogy kistestvérünk lesz!”

Hét gyermekkel sűrűek lehettek a hétköznapok…

– Életem legnehezebb évei azok voltak, amikor két gyerekem volt – kicsi volt köztük a korkülönbség, nem tudtam őket sem egyedül hagyni, sem kettesben! De azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magunkat, mert jó gyerekeink voltak (vannak!). Szerették egymást, nem voltak nagy veszekedések – vagy már elfelejtettem őket. Persze sűrűek voltak a hétköznapok, tele feladattal, szülői értekezlettel, napi három mosással, folyamatos rendrakással, de bennem gyerekként akkora vágy volt a kistestvér után, hogy bosszankodás helyett inkább örültem, hogy ennyien együtt vagyunk. A nagyok mindig a segítségemre voltak a kicsikkel kapcsolatban, sokat játszottak velük. Amikor a legidősebb fiam megnősült, azt mondta nekem: „Anya, nem tudtam, hogy tíz perc alatt is meg lehet vacsorázni!” – mert mi a vacsoraasztalnál órákig ültünk, és beszélgettünk, aztán amikor a kicsik lefeküdtek, a nagyokkal általában tovább folytattuk.

Az anyaság kitöltötte az életet?

– Igen is, meg nem is, minden együtt vált egésszé: a házasság, a közösség, a gyerekek. Az ötödik után elkezdtem hittant tanítani. Nem sokat, csak heti egy órát, de az éppen elég volt arra, még jobban érezzem magam: készülnöm kellett, szépen felöltözni, mások elé kiállni, ráadásul itt megkaptam azokat a visszajelzéseket, amiket otthon sokszor hiába vár az ember… Mondjuk rendrakásért vagy takarításért – mi háziasszonyok tudjuk, hogy bár csináljuk folyamatosan, egy-két óra múlva éppen úgy néz ki a lakás, mintha semmit sem végeztünk volna. Egyszer súlyos karambolom volt, akkor kis időre megállt az élet. Ott volt hét gyerek, a legkisebb fiú még csak félévesen, nem volt könnyű nélkülem a családnak. De összefogtak, mindent megcsináltak helyettem, és amíg én kórházban voltam, addig a legidősebb lányunk segített a kisbaba gondozásában. Hát ezért is jó a nagycsalád!

Azért sok nehézséget is jelent!

Egy családban néha bizony összecsapnak a hullámok, de ha például a gyereked beszélgetni akar veled, nincs ennél fontosabb!

– Igen, de tudatosítani kell magunkban, hogy minden elmúlik, a nehézségek is. Mint a szülési fájások – akkor is tudjuk, hogy mindjárt vége lesz, és jó következik. A rendetlenség, a tornyosuló feladatok, az elintéznivalók mind lényegtelenek, kell, hogy lássuk a fontossági sorrendet. Mert egy családban néha – vagy sokszor! – bizony összecsapnak a hullámok, de ha például a gyereked beszélgetni akar veled, nincs ennél fontosabb! El fog jönni az idő, amikor hiányozni fog a zaj és a rendetlenség, és eszünkbe jut: „milyen jókat röhögtünk együtt, amikor épp boltban voltunk, és valamelyik kicsi bekakilt!” De az sem szerencsés, ha mártírnak állítod be magad a férjed, a gyerekek vagy önmagad előtt. Én például hosszú évekig dohogtam, és vártam, hogy értékeljék az otthoni munkámat, mert ezt nem mindig kaptam meg. Miután ezt elengedtem, sokkal jobb lett a mindennapokban, és most, hogy a gyermekeim már felnőttek, utólag jönnek a visszajelzések, és ezek nagyon jól tudnak esni!

Nagymamának lenni más, mint régen szülőnek?

– Talán jobban látjuk most, hogy mi fontos, és mi nem. Nemrég például öt gyerekkel utaztam Budapestre egy gyerekprogramra. Úgy terveztük, hogy Kelenföldnél leparkolunk, aztán metróra szállunk, úgy megyünk a Bazilikához, majd a Parlamentbe. De amint kiszálltunk az autóból, láttuk, hogy a legkisebb gyereken nincsen cipő… Hát nevettünk egy jót az unokákkal, visszaautóztunk a cipőért, így persze lekéstük a programunk első részét, de a Bazilika előtti téren már a többi száz gyerekkel együtt tudtunk uzsonnázni. Kaphattam volna gutaütést, és morogva lefújhattam volna a programot, de együtt nevetni sokkal jobb volt!

Van valami, amit most visszatekintve szülőként máshogy csinált volna?

– Azt tanácsolom az anyukáknak, hogy jegyezzék fel a jelentős pillanatokat, történeteket! Hajlamosak vagyunk elfelejteni a részleteket, amikor az unokák azt kérik, hogy „nagyi, mesélj nekem arról, amikor apa kicsi volt!”. Jó, ha elő tudjuk szedni az emlékeket.

Lehet készülni a nagymamaságra?

Tudtam, hogy nem szólhatok bele, nem bírálhatok, és nem adhatok tanácsot, csak akkor, ha kérdeznek.

– Be kell vallanom, én iszonyatosan féltem! Én egyik nagymamámat sem ismertem, így nem tudtam emlékekhez visszanyúlni. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan fogja tudni a kisgyerek a sok barát és rokon között, hogy én vagyok a nagymamája? És eleinte nagyon nehéz is volt! Például azért, mert mindent, ami a kisujjamban volt, meg kellett tartanom magamnak. Tudtam, hogy nem szólhatok bele, nem bírálhatok, és nem adhatok tanácsot, csak akkor, ha kérdeznek. Mert bár én nagyon szerettem az anyukámat, de ő mindenbe beleszólt, és én nem így akartam csinálni. Azt sem volt könnyű megélni, hogy a fiaim nősülés után három lépést hátrébb léptek tőlem – de tudtam, hogy ez természetes. Ezzel együtt csodálatos volt érezni, hogy a menyeim viszont közeledtek felém, és azóta is nagyon jókat tudunk beszélgetni!

A 14 unoka azért nem kis feladat…

Kellenek a közös ünneplések!

– Mégis könnyebb így az élet, mint szülőként! Hiszen nem nekem kell a súlyos döntéseket meghoznom, a napi ezerféle munkát elvégeznem. Ha megkérdeznek, szívesen adok tanácsot, és ha megkérnek, segítek. De például nem nevelem az unokákat! Ha velünk vannak, a nálunk érvényes szokások szerint élünk. A hetem be van osztva köztük: naponta más családnál segítek, így mindenkivel gyakran találkozom. Összeszedem a gyerekeket az oviban, iskolában, edzésen, fuvarozok, ahova kell, aztán késő délutántól nálunk vannak. Megvacsorázunk, ha van még idő, társasozunk, aztán nálunk alszanak, és másnap én viszem őket reggel. De „nagyban” is rendszeresen találkozunk: a 28 fős nagycsalád minden hónapban egyszer összejön nálunk, ilyenkor megtartjuk az ahavi ünnepeltek név- és szülinapját – nem kis feladat ezekre az alkalmakra ebéddel és többféle tortával készülni, de megéri! Kellenek a közös ünneplések!

Közben pedig jól látszik, ki merre halad az életben…

– Naponta hálát adok, hogy a gyermekeink megmaradtak a hitben, és közösségben élnek! Hogy minek köszönhető ez? A folyamatos imának mindenképpen! Mi mindig hitben és közösségben éltünk, mindig volt lelki atyánk, és mindig volt olyan pap, akivel megoszthattuk a gondjainkat. Mindenbe bevontuk a gyerekeinket! A férjem évekig önkénteskedett a Máltai Szeretetszolgálatnál, a nagyok ide is besegítettek, közben pedig az összes gyerekünk cserkész volt, és a közösséghez tartozás egy folyamatos megtartó erőt jelent!

A sok segítségért cserébe mit kap vissza egy nagymama?

Kicsit mindig változni kell tudni, nem szabad megkövesedett nagymamának lenni, a szokásokba beleragadni, mert úgy teherré válhatunk.

– Ölelést és szeretetet! Én nagyon élvezem a gyerekekkel való találkozásokat! Ezzel az egésszel úgy érzem, én járok jól! Ráadásul a nagyoktól tanulok is sokat: csetelni és messengerezni tanítanak, telerakják a telefonomat egy csomó alkalmazással, így ingyen tudunk beszélgetni, ha éppen ahhoz van kedvük. Vagy csak fölhívnak: „Nagyi, van kaja? Otthon vagy? El tudsz értem jönni?” Kicsit mindig változni kell tudni, nem szabad megkövesedett nagymamának lenni, a szokásokba beleragadni, mert úgy teherré válhatunk. De, mint mindenhol, itt is meg kell találnunk az arany középutat. Vannak, akik mindent feladnak az unokákért, a saját életet is. Nálunk ez nem így van. Vannak barátaink, időközönként elutazunk, zarándoklatra, lelkigyakorlatra járunk. Síelni is nagyon szeretek, ha tehetjük, minden évben elmegyünk a nagycsaláddal közösen. Tavaly a férjem 70. születésnapjára bált rendeztünk – a család és minden barátunk ott volt!

Talán nem titok, hogy Magdi idén 70 éves. Hogyan ünnepeltek?

– Azt kértem a gyerekektől, hogy legyünk együtt három napot! A Bakonyba vittek egy erdei iskolába, és mivel tudják, hogy nagyon szeretek játszani, minden napra különleges játékokat találtak ki nekem. Például „meseerdőt” rendeztek nekem. Az egyik feladat az volt, hogy virágok levelére írták az unokák neveit, nekem meg kellett keresnem minden virágot az erdőben. Ezután el kellett mondanom, melyik gyerekben mit szeretek a legjobban. Van ennél gyönyörűbb feladat egy nagymama számára?

(fotó: Shutterstock)