csalad.hu - Mohay Bence: „A sportban is az emberi történetek érdekelnek”
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
Mohay Bence: „A sportban is az emberi történetek érdekelnek”
Szöveg: Jaksa Petra, fotó: András Márton, Förster Tamás
2019. okt. 10. 14:00
Ismeretlen ismerős
Az ország egyik legismertebb és legtehetségesebb sportriportere, pedig még csak 30 éves. Mohay Bencét, az M4 Sport műsorvezetőjét épp a nászútja után csíptük el egy kávé melletti beszélgetésre. Szó esett házasságról, gyermekvállalásról és külföldre költözésről is.

Most jöttetek haza a nászutatokról. Hogy sikerült?

– Nagyon jól. Minden képzeletünket felülmúlta. Ráadásul pont most dobta fel a Facebook, tegnap volt egy éve, hogy átvettük a közös lakásunk kulcsait.

Nagy életesemények ezek. Friss házasként érzel-e bármilyen változást a kapcsolatotokban?

– A dolog már eldőlt ott, amikor megkértem Anna kezét. Onnantól kezdve a feladat csak az, hogy felkészüljünk arra, milyen lesz a következő 70 évben együtt élni. Ez a felkészülés azonban nem ér véget a házasságkötéssel, hanem a következő 70 évben folyamatosan tart, tehát óriási változást nem hozott, hogy már házasok is vagyunk. De közben azért érezzük ennek a jelentőségét. Más érzés, hogy rajta van a karikagyűrű az ujjamon, más érzés, hogy úgy emlegetem, mint a feleségmet és nem úgy, mint a barátnőmet vagy a menyasszonyomat. Maga a kapcsolat azonban nem változott, hanem folyamatosan épül.

Mennyi ideje vagytok együtt?

– Decemberben lesz négy éve, hogy megismertük egymást, de csak a riói olimpia után lett ez igazi kapcsolat.

„Az egész egy jó döntéssel kezdődik”

Manapság időnként azt hallani, hogy kicsit divatjamúlt dolog házasodni. Számotokra miért volt fontos, hogy ily módon is elköteleződjetek egymás mellett?

Ha két ember csak úgy eldönti, hogy együtt marad, azt nagyon nehéz önerőből megcsinálni. Ehhez külső segítség kell, amit van, aki sorsnak hív, van, aki Jóistennek.

– Talán a kulcsszó éppen az elköteleződés. Számunkra sokat jelentett az, hogy lépünk egyet előre, döntünk egymás mellett és ezt kimondjuk egymás szemébe nézve, a családunk, a barátaink és a Jóisten előtt. Ha két ember csak úgy eldönti, hogy együtt marad, azt nagyon nehéz önerőből megcsinálni. Ehhez külső segítség kell, amit van, aki sorsnak hív, van, aki Jóistennek. A Jóisten számomra a körülöttünk lévő emberek szeretetében nyilvánul meg, és nekünk ez manifesztálódott a lagziban. A család, a barátok, akik velünk ünnepeltek az esküvőn, ott lesznek akkor is, amikor nehézségeink lesznek.

Ha jönnek a nehézségek meg mélypontok, akkor mi az, ami szerinted segíthet egy kapcsolatot hosszú távon fenntartani?

– Az egész egy jó döntéssel kezdődik. Ott, hogy a jó ember mellett döntünk. Az persze egy hosszú tanulási folyamat eredménye, hogy meglátjuk, ki az, akivel jól működik egy kapcsolat és ki az, akivel nem. Ennek a kulcsa pedig, hogy önmagunk lehetünk egymás társaságában, nem kell semmilyen szerepet játszanunk.

Ha ez megvan, akkor a legnagyobb feladat, hogy teljes bizalom és őszinteség legyen a kapcsolatban. Nálunk szerencsére ez az elejétől fogva megvolt. Pedig azért volt bőven mit őszintén megbeszélnünk. Ha ebből az őszinteségből nem jön olyan ütközés, ami szétviszi a kapcsolatot, akkor valószínűleg erős kötést fog létrehozni. Később, amikor már ott vannak a gyerekek meg az egyéb elfoglaltságok, természetesen az is nagyon sokat számít, hogy rendszeresen szánjunk arra időt, hogy kettesben is legyünk. Bár lehet, hogy most megmosolyognak azok, akik már 15-20 éve együtt vannak, hogy majd akkor mondjak bölcseket… (nevet)

„Kommunikáljatok”

Mit gondolsz a megcsalásról?

– Minden egyes helyzetben, ami kifelé mutat a házasságból, mérlegelni kell, hogy megéri-e. Pillanatnyi örömök megérik-e, hogy a következő 70 évemet leromboljam? Végül mindig arra jut az ember, hogy nem. Már holnap se fogok örülni neki, hogy ezt ma megtettem. Egy hét múlva pedig már nagyon fogom bánni, és bizonyos dolgokat nem lehet visszacsinálni. Szerencsére a kapcsolatunk három éve alatt soha nem volt aktuális ez a kérdés, még a tízhónapos távkapcsolat idején sem.

Az őszinte kommunikáció sok mindenre megoldás lehet. A szőnyeg alá seprés viszont semmiképp.

Nálunk nagyon jól működik az is, hogy úgy tekintünk magunkra, mint egy csapatra. Mi ketten vagyunk egy egység.

– Igen, az esküvőt megelőző jegyesoktatáson meglepően sokszor elhangzott, hogy „kommunikáljatok”. Beszéljetek egymással őszintén és nyíltan. Ez számunkra teljesen természetes volt mindig is, és úgy éreztük, a jegyesoktatásig el sem jutottunk volna, ha ez nem így lenne. Ezen kívül nálunk nagyon jól működik az is, hogy úgy tekintünk magunkra, mint egy csapatra. Mi ketten vagyunk egy egység. Emiatt egy vitában sem az a cél, hogy felülkerekedjünk és legyőzzük a másikat, hanem hogy végül nyugvópontra jusson a dolog. Nem a végső győzelem a fontos, hanem az, hogy a csapat együtt győzzön, és ha kívülről jön támadás, azt is együtt próbáljuk meg eloszlatni.

Két éve úgy döntöttél, hogy 10 hónapra kimész Los Angelesbe, és elvégzed az újságíró mesterszakot a Dél-kaliforniai Egyetemen. Hogyan érintette ez a döntés a kapcsolatotokat?

Tíz hónapig tízezer kilométeres távolságban élni nagyon komoly kihívás volt, de magában a kapcsolatban soha nem kételkedtünk.

– Tíz hónapig tízezer kilométeres távolságban és kilenc óra időeltolódásban élni nagyon komoly kihívás volt. Ez alatt én kétszer hazajöttem, Anna meg egyszer kijött. Két és fél hónapokra negyedeltük el ezt az időszakot, ilyenkor feltöltődtünk, de azért ez így is nagyon sok volt. És amikor egy két és fél hónapos szakasznak vége van, akkor sem a teli tankkal indul az ember, hanem már csak a 75 százalékossal, ami folyamatosan fogy. Ott sok olyan konfliktus is kijön, ami egyébként nem jönne ki. Kicsit lelkileg mindketten borulunk. A kisebb nehézségeket is nagyobbnak éljük meg és ez kihívás lehet a legjobb kapcsolatban is. De a kommunikáció itt is sokat segített, minden nap beszéltünk telefonon, volt, hogy órákat. Ami pedig mindenképpen jó jel volt, és ami közvetve, de hozzájárult a döntéshez is, hogy magában a kapcsolatban soha nem kételkedtünk. Azt hiszem, ez elég erős bizonyítéka volt annak, hogy ez hosszú távon is működhet. Amikor hazajöttem a karácsonyi szünetre, akkor kértem meg Anna kezét – éppen a megismerkedésünk kétéves évfordulóján.

„A világlátást mindenkinek receptre írnám”

Mennyit adott az amerikai út szakmailag és életszemléletben?

Egy kicsit más Mohay Bencét hoztam haza, aki még szélesebb látókörű, még nyitottabb, még több mindent látott, jobban beszél angolul és megint sokkal lelkesebben végzi a munkáját.

– Ha az ember sok időt tölt külföldön, egészen másként tekint a saját hazájára. Mindenkinek receptre írnám, hogy mondjuk egyetem alatt töltsön el pár hónapot külföldön. Kiderül, hogy azok a problémák, amiket itthon „tipikus magyar” problémának látunk, nem magyar sajátosságok, hanem mindenütt ott vannak. Mindenhol vannak jófej és kevésbé jófej emberek is. Mindenhol vannak ügyek, amiket nehéz elintézni. Bizonyos dolgokra meg ráébredünk, hogy itthon sokkal könnyebb. Amíg az ember nem mozdul ki, addig nem tudja, hogy milyen az országa valójában a többihez képest.

Szakmai szempontból szintén sokat adott, hiszen megtapasztaltam egy teljesen más munka- és médiakultúrát, egy teljesen más közeget. Azért végeztem el ezt a képzést, hogy jobb újságíró legyek és valóban sokat tanultam. Ráadásul 10 hónapig nem azt csináltam, amit előtte 8 évig. Azokat a rutinfeladatokat, amiket egy idő után picit belefáradva végez az ember, 10 hónap szünet után megint lelkesedéssel tudja csinálni. Adott egy új lendületet, még akkor is, ha nem találtam meg a bölcsek kövét. Egy kicsit más Mohay Bencét hoztam haza, aki még szélesebb látókörű, még nyitottabb, még több mindent látott, jobban beszél angolul és megint sokkal lelkesebben végzi a munkáját.

Az soha nem merült fel, hogy külföldön éljetek?

– Nem. Ezt sokan kérdezik és már sokan mondták is, mielőtt kimentem, hogy kint fogok ragadni. Biztos ilyen típus vagyok, de bennem ez előtte sem merült fel. Mondjuk azt is hozzá kell tenni, hogy olyan nagyon sok lehetőség sem volt, mert az amerikai évfolyamtársaim is nagyon megküzdöttek azért, hogy akár csak kis lapoknál is munkát kapjanak. Én meg itthon egy országos televíziónál vagyok műsorvezető, tehát nekem nagyon jó dolgom van még hozzájuk képest is. De míg kint voltam, akkor sem az járt a fejemben, hogy hú, de szívesen élnék itt. Egyáltalán nem vonzott Amerikában az élet. Inkább az volt bennem, hogy nagyon jó kint tanulni, élni egy kicsit, de letelepedni biztos nem akarnék. A vizsgafilmemet az amerikai magyar cserkészekről forgattam, akikkel nagyon jó kapcsolatba kerültem, hiszen magam is cserkész vagyok, mégis azt érzem, nem sokkal jobb Los Angeles-i magyarnak lenni, mint magyarországi magyarnak. Meg én nagyon szeretem Budapestet. Itt nőttem fel, ez az otthonom. Minden szegletéhez valami emlék köt. Örömmel tölt el, ha csak kiülök az Erzsébet térre a barátaimmal, vagy a Batthyányra vízipipázni, vagy felmegyünk a Citadellára vagy a várba. Nekem ezek kellenek, én ezek nélkül nem tudok élni. Senkit nem ítélek el, aki kimegy, de nekem Budapest az otthonom és nem tudnék elmenni. Szerencsére ebben Anna is partner, ő is ugyanígy gondolja.

„Ha jön, nagy szeretettel fogadjuk a babát”

Az esküvő megvolt, akkor jöhetnek a gyerekek? Vagy ez azért még nincs napirenden?

– Nagyon várjuk, hogy érkezzen gyermekünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem siettetjük a babázást. Szeretnénk azokat a hónapjait, éveit is megélni a kapcsolatunk elejének, amikor még csak kettesben vagyunk és sok mindenre van időnk együtt. De ha jön, akkor nagy szeretettel fogadjuk. Nem állnánk meg egynél, kettő és három között gondolkozunk, aztán lehet, hogy 10 év múlva még egy se lesz, de az is lehet, hogy lesz négy. Őszintén szólva nem akarjuk ezt előre eldönteni. Egy gyermek érkezését sem szeretnénk úgy venni, hogy ő már a limiten felül volt. Hogy ha most hármat tervezünk és 15 év múlva az ötödik gyermekem elolvassa ezt az interjút, akkor nagyot fog nézni, hogy ő már a plusz kettedik (nevet). Én tehát azt mondom, hogy ha jön a plusz kettedik, akkor őt is nagy szeretettel várjuk. Anna is nagyon gyerekcentrikus, nagyon szereti a kicsiket. Egyébként óvodapedagógusként dolgozik, ért is hozzá, úgyhogy szerintem szenzációs anya lesz. Én is nagyon szeretem a gyerekeket. Már gondolkodtunk neveken is és sokszor beszélgetünk arról, hogy a nevelés adott helyzeteiben hogyan döntenénk. A környezetünkben pedig több barátunknak most születgetnek a gyerekei. Jó lenne, ha együtt tudnának felnőni.

Lehet rajtuk gyakorolni…

– Egyébként tényleg sokat segít, hogy ők előttünk élik át ezeket a dolgokat. Látjuk, milyen nehézségeik vannak, a terhesség alatt mit kell átélnie egy nőnek, mit egy férfinak. Milyenek a szülés utáni első hónapok, mik az élmények a szülőszobán – ezek mind nagyon érdekes tapasztalatok, amikkel jó, hogy nem vagyunk magunkra hagyva.

„A szüleim mindig komolyan vettek minket”

Neked is sok testvéred van, négyen vagytok fiúk. Milyen mintát hozol a szüleidtől és mik azok az értékek, amiket mindenképp tovább szeretnél vinni?

Ha azt látod, hogy a szüleidnek ennyire jól sikerült, rajtad van a nyomás, hogy neked is legalább ilyen jól kell csinálni.

– A szüleim példája nagyon pozitív. Emiatt nem is olyan könnyű belevágni sem a házasságba, sem semmilyen kapcsolatba. Ha azt látod, hogy a szüleidnek ennyire jól sikerült, rajtad van a nyomás, hogy neked is legalább ilyen jól kell csinálni. Mi a testvéreimmel 20, 30 év után is azt láttuk, hogy még most is szerelmesek egymásba. Így nőttünk fel. Szerintem ennél jobbat egy gyerek nem kaphat. Ez nagyon biztos hátteret ad. A másik, hogy nekik van egy nagyon határozott értékrendjük, amit nemcsak átadtak, hanem elénk is éltek és ezért hitelesek tudtak maradni. Mindeközben pedig nyitottak voltak a mi véleményünkre is és mindig komolyan vettek minket. Le lehetett ülni velük vitatkozni. A szilárd, határozott értékrend mellett tehát egy nagyon megengedő, és vitára nyitott gondolkodás volt jellemző rájuk, ami szerintem nagyon jó egység. De lehet, hogy mást válaszolna erre a kérdésre a bátyám vagy a két öcsém, hiszen mindenkinél teljesen máshogy működik ugyanaz a fajta módszer vagy nevelés. Az, hogy van két öcsém és őket láttam felnőni a születésüktől kezdve, nyilván segíteni fog, amikor nekem is lesz gyerekem.

Hány év van közöttetek?

– A nagyobbik öcsém 4,5 évvel fiatalabb, a kisebbik pedig 7,5 évvel. Tehát akkor már tudtam az eszemet, amikor ők pólyások voltak, meg amikor pelenkázni kellett.

Volt, hogy besegítettél?

– Azt nem mondom, hogy pelenkáztam, de mindenesetre ott voltam, mikor apa vagy anya pelenkázott. Kellett rájuk vigyázni, értük menni oviba, suliba, szóval jelen voltam a gyerekkorukban. És még nem annyira távol. A világhoz való hozzáállásunkban, a gondolkodásunkban sokat jelentett az, hogy nem egyedül vagyunk. Nem minden a mienk, hanem van, akivel megosszuk. Az első az, hogy csapatban gondolkodjunk. Most, évekkel később pedig nagyon érdekes megtapasztalni, hogy egyszer csak mindenki felnőtt és felnőttként tudunk egymással beszélgetni. A problémáink is más típusúak, de a kapcsolatunk is más típusú. Jó kapcsolat.

„Ha a gyermekeim boldogok lesznek, mindegy, hány olimpiai aranyat közvetítettem”

Mit gondolsz, mit tartogat még a jövő? Milyen megvalósulásra váró céljok váratnak még magukra?


A karriernél sokkal fontosabb cél, hogy a házasságom jól működjön. Hogy jó férj legyek, jó apa legyek, a barátaimat megtarthassam és a családom számíthasson rám.

– A rövidtávú cél természetesen az olimpia jövőre Tokióban. Habár még nem volt „válogatott kerethirdetés”, tehát nem tudjuk, hogy ki megy és milyen szerepkörben. De azért sejteni már lehet dolgokat, úgyhogy az ember készül. A hosszú távú cél pedig… az az igazság, hogy nekem nincs ilyen, hogy még szeretnék foci VB döntőt közvetíteni egyszer, vagy szeretném, ha még lenne minimum 10 olimpiai arany közvetítésem. Ezek mind ilyen esetleges dolgok. Szerintem inkább az a nagy dolog, ha évtizedeken keresztül magas színvonalon tudod csinálni azt, amit csinálsz, és mindig újra meg újra meg tudod találni hozzá a lelkesedést és a motivációt. Szerintem ez a legnagyobb kihívás.

Engem a sportban sem a számok meg az eredmények érdekelnek, hanem az emberi történetek. És emberi történeteket nagyon sokat lehet találni. Szeretném ezeket jobban megismerni és bemutatni. Szívesen csinálnék például dokumentumfilmeket vagy olyan műsorokat, ahol a sportolókat mint embereket is jobban megismerjük. És persze nem csak sportolókat. Emberi történeteket a sporton kívül is rengeteget lehet találni és nagyon tanulságosak.

Mindeközben azért azt is látni kell, hogy a karrier csak egy nagyon kis szelete az életnek. Ha top 3 célt kellene megfogalmaznom, akkor abban lehet, hogy nem lenne benne az, hogy szakmailag hova kerülök. Ennél sokkal fontosabb cél, hogy a házasságom jól működjön. Hogy jó férj legyek, jó apa legyek, a barátaimat megtarthassam és a családom számíthasson rám. Hogy megfeleljek a saját magam elvárásainak és olyan gyerekeket neveljek fel, akik boldog emberek lesznek. Ha ez sikerül, akkor teljesen mindegy, hogy hány olimpiai aranyat közvetítettem. És ez fordítva is igaz: ha 10 olimpiai aranyat közvetítettem, de a gyerekeim boldogtalanok, mert nem látnak, miközben felnőnek, akkor semmit nem ért az egész.

Mi jut az eszedbe az alábbi kifejezésekről?

Csoda: Minden új élet.

Ajándék: Meglepetés.

Lendület: Nagy érték.

Álmok: Csak reálisan.

Derű: Ragadós.

A csalad.hu korábbi interjúi is érdeklehetik: Mocsai Lajos: „A nevelés gyönyörűszép közös játék!”, Balla Eszter: „Abban nem hiszek, hogy a generációk között távolságnak kell lenni”