Speciel én már unom a strandokat, az utazásokat, a ki- és bepakolásokat, az időjárástól függő napi programok megtervezését, és nagyon unom, hogy bár végig a gyermekeimmel lehettem, olyan, mintha érdemben csak most kezdődne valami…

De mit adott a nyár nekünk?

Lányomnak plusz két lábméretet és kb. egy kilót, fiamnak naptól hol szőkébb, hol barnásabb színeket a kobakján, és vagy 10 centit hosszban. Millió szúnyogcsípést és elvakart sebeket, darázscsípést, eséseket és puklikat, homokot a lakás minden szegletébe, úszástanulási terveket, fagyifüggőséget, kiégett füvet, ahol fiam megtanult pisilni, óriási rutint a csomagolásban és a mindig fullra tömött autós-utazásban. Adott még apafüggőséget, vagyis „apa ugye ma sem mész dolgozni?” – kérdéseket, munkahelyen lányommal eltöltött főleg ropievős, rajzolós perceket. Adott rengeteg totál egészségtelen strandkaját, és adta azt, hogy kiismertük Budapest összes fürdő- és strandhelyét, melyek egyike-másika csak a képeken mutat és egyáltalán nem családbarát. ÉS persze hogy adott olyan perceket, mondatokat, melyeket együtt megélni még teljesebb. Adta, hogy még jobban értekelem én a munkahelyemet, magát azt, amikor nyugalomban leülhetek akár írni, akár olvasni, vagy megyek fellépni. Adta, hogy lassan nem bírom a sör, a bor, a pezsgők és a prosecco szagát, a grillezések illatát már gyomornedveim bontják. Adta, hogy a megszokott heti menetrend teljes felborulása miatt nem a labdával dekáztam a nyáron, sokkal inkább a dekák „labdázódtak” rám. A nyár nekem most olyan, mint a fény: megmutatja a sötét, szürkének mondott hétköznapok előnyeit, de akad, amikor már a fény is sok, a nap is sok, és szebb, hogy már sárgulnak a levelek, vagy éppen csak vágyódunk utána. Becsöngettek, és a könnycseppek hullatása mellett kicsit fellélegzek: lesz megint miért küzdeni, hajtani, dolgozni, rohanni, edzeni, stb., hogy majd a következő nyáron ugyanezeket átéljük és szeptember elejére ugyanolyan boldog fáradtsággal tekintsünk a mögöttünk hagyott majd két és fél hónapra.

Mert a szülőnek is járhat néha egy nyugodt habos kávé…

… amikor már mindkét gyermeknek becsöngettek. Apropó: bölcsi, fiam most kezdi. Millió kérdés zakatol agyamban: Vajon jó lesz neki? Vajon úgy vigyáznak majd ott is rá, mint mi tettük a nyár folyamán? Vajon megtanul Aranyt szavalni? Csoda, ha azt éreztem már az első nap, hogy egy egész év terhe zuhan rám? Első reggel aztán alig találtam magamat, még borotválkozni sem volt időm, mert annyira elszoktam tőle, hogy időre kell valamit csinálni, közben a fenti kérdések is foglalkoztattak, de végül csak elvittem mindenkit a következő 287 napból álló munkahelyére.

Mikor lányom már bepityeregte magát a megszokott társak közé az oviba, a fiam következett. Az első komolyabb nap a bölcsiben. És amikor beültem a kormány mögé, s kijelöltem az úticélt, miszerint: „akkor irány a bölcsi”, hátulról fiam hangja akaszt meg: „Nem, apa, te nem mész bölcsibe. Bölcsibe ÉN megyek.” És úgy is lett… lehet mégis jobb a nyár, még ha kicsit pörgősebb is…