csalad.hu - Ilyen az én Anyukám, a mi Mamink, ő egy csoda!
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
Ilyen az én Anyukám, a mi Mamink, ő egy csoda!
Csobot Adél
2019. jún. 12. 13:17
Csobot Adél kismamanaplója
Mindig is tisztában voltam azzal, hogy anyukám a világ egyik legönfeláldozóbb embere. Először talán akkor tudatosult ez bennem, amikor 9 évesen elvesztettük az édesapámat. Anyukám így egyedül nevelt minket tovább, a nálam öt évvel idősebb testvéremet és engem. A mai napig emlékszem az utána következő időszak nehézségeire... De elmondom, milyen az én Anyukám, a mi Mamink, akinek annyi hálával tartozom, hogy egy élet is kevés!

Az édesanyánk tényleg éjt nappallá téve dolgozott értünk. Azért, hogy mi a lehető legkevésbé se érezzük azt, hogy bármit is nélkülöznünk kell, hogy bármiről le kellene mondanunk. Ha kellett túlórázott, ha kellett nem aludt éjszaka, a hétvégék nem létezése pedig néha teljesen természetesnek tűnt.

Egy csodálatos családot épített fel, ahol a mai napig a legnagyobb összetartó erő az ő szeretete és gondoskodása.

Mi pedig valóban nem nélkülöztünk, mindenünk megvolt, amire szükségünk volt. És ez mind-mind az ő érdeme. Egy csodálatos családot épített fel, ahol a mai napig a legnagyobb összetartó erő az ő szeretete és gondoskodása. Volt honnan merítkeznie, hiszen az ő anyukája is ugyanolyan odaadóan és önzetlenül állt a családhoz - emlékszem, rendszeresen előfordult, hogy akár három unokára vigyázott boldogan, a legnagyobb szeretettel. S hogy mennyire mérhetetlen is ez a szeretet, jóság és hogy mekkora áldozatokat képes anyukám értünk hozni, alkalomról alkalomra, folyamatosan kiderül…

Segítség mindenek felett

Anyukám szerint „nincs lehetetlen, csak tehetlen“ és számára tényleg nincs lehetetlen, pláne ha az unokáiról van szó. Már akkor bármit megtett volna értük, mikor még csak a pocakomban voltak. És amit lehetett, meg is tett: amikor bejelentettük Nátán érkezését, azon tanakodott, mit és hogyan változtasson az életén, hogy majd nekem minél többet segíteni tudjon. Felmondott az akkori munkahelyén, és mindent úgy alakított, hogy saját maga ura legyen és úgy oszthassa be az idejét, ahogy csak szeretné! Nátán születésére is nagyon készült: amint telefonáltam, hogy úton vagyunk a kórházba, ő is azonnal kocsiba pattant és alig 3 óra múlva már az ő kezeit szorongathattam. Onnantól kezdve anyukám volt a biztos segítségünk, akire bármikor, bármilyen helyzetben számíthattam. Akire az első perctől kezdve, nyugodtan, mindenféle félelem nélkül tudtam hagyni a kisbabámat. Aki imádta Nátánt és Nátán is őt. Az ő segítségével tudtam fél év után újra dolgozni, fellépéseket vállalni, időt fordítani magamra és nem utolsó sorban a kapcsolatomra. (Olyan kapcsolatot tudott kialakítani Nátánnal, hogy másfél év után két napra is elmehettünk kikapcsolódni Bencével, ami szerintem nagyon nagy dolog.)

(Képünkön: Adél anyukája és az unokák)

Nem csak egy nagymama!

Időközben megérkezett Ádin is, a mi mamink második unokája, akinek születésénél szintén fontos szerepet töltött be. Az azt követő időszakban pedig még annál is fontosabb szerepet, hiszen két kis gyerek mellett nem mindig olyan egyszerű az élet és valóban életmentő tud lenni az, ha van segítség. De a mi mamink tényleg nem csak egy segítség. Nem csak egy nagymama! Ő annál sokkal, de sokkal több! Ő egy csoda: akire a gyerekek jobban hallgatnak, mint rám… Aki bármire rá tudja venni őket… Akinek a főztje visszautasíthatatlan, akinek elhiszik, hogy a spenót az egyik legfinomabb étel a világon…

Ő egy csoda: akire a gyerekek jobban hallgatnak, mint rám… Aki bármire rá tudja venni őket…

Akinek az esti meséje legtöbbször izgalmasabb, mint bármi más, és akinek a szeretete végtelen és felbecsülhetetlen! Akivel úgy is megmaradt a legszorosabb kötelék és bizalom, hogy mindkét gyermekünk születése után hosszú hetekig élt velünk egy lakásban. Ez egyfelől a világ legnagyobb biztonságát adta nekünk, és rengeteget segített vele, másfelől nem titok, hogy bizony sokszor hozott konfliktushelyzeteket is…Amellett, hogy mindannyian próbáltunk alkalmazkodni egymáshoz. A nehezebb helyzetek azonban humorral kezelve hamar megoldódtak, sőt idővel meg is szépültek. Az pedig külön öröm számomra, hogy Bence és anyukám a mai napig imádják egymást!

Látva Nátánt, Ádint és anyukámat, sokszor felteszem magamnak a kérdést: Vajon én tudok-e majd ugyanilyen jó nagymama lenni? Vajon tovább tudom majd vinni ezt a gyönyörű családi mintát? A nagymamámra gondolva, és elnézve anyukám és a gyerekeim boldog arcát, egyre inkább bízom benne, hogy igen!