Napirendre került. Főleg a Borka és a varázsruha című mesefilmnek köszönhetően, amely magyar talajon állva, magyarul megfogalmazott gondolatokon keresztül, színvonalasan, korrekt válaszokat ad. És ami miatt gyermekeim lassan két hete az alábbi párbeszédet folytatják:

– Bendus, a Dédi meghalt!

– Tessék?

– Mondom, a Dédi meghalt…

– Mi történt vele?

– Felment az Égbe…

– …

– És onnan figyel minket. Anya! Mi mikor megyünk fel az Égbe meglátogatni Dédit?

Nem csak mesenézés közben. Sokkal inkább az autóban, amikor játszanak, vagy amikor a nagyobbik terelni/nyugtatni akar. DE: mit tegyen a szülő? Mit mondjon azokról, akik voltak, akik révén vagyunk és vannak ők, és akikért járjuk a temetőket, vagy éppen soroljuk őket esti imáink során?

Őszintén

Azt hiszem, ez a kulcsszó. Mi az elejétől fogva nem magyaráztuk félre, hogy például a Dédivel mi van, mi megmondtuk. Kórház. Ágy. Elmúlás. Ez az emberi élet. Amelyből ők megértették a kórházat és azt is, hogy akik innen elmennek, azoknak bár a teste a földbe kerül, de a lényeg az az égbe. És ha utazunk, vagy valamit nagyon meg kell velük beszélni, akkor nem lefelé, sokkal inkább a tényleges ég felé kell nézni, és valahogy azzal párbeszédbe elegyedni.

Szóval… megyünk megint a sírok között. Gyertyát égetünk, ahogy Pásztón mondják. Ahogy a sok-sok gyertyaláng egyszer csak összeér és fellobban, valóban elhiszem, hogy igaza van a lányomnak: Dédi és minden halottunk az Égben lakik. Mi a valóságot mondjuk nekik. Azt, amiben hiszünk, és ami ténylegesen igazolt is. Hogy például a Dédi fent van, a Mennyben, DE: onnan figyel, és rettentően tud haragudni. Meg azt is, hogy lehet hozzá imádkozni, mert ő már kicsit közelebb van a Jóistenhez, ergo: több mindent el tud intézni. De ahhoz jónak is kell lenni, hogy ő el akarja intézni – micsoda politika, már ekkor is!

Temetőket járni

Pont a fentebb leírtak miatt, egy drága jó barátommal – neve a szerkesztőségben leadva – elhatároztam, hogy gyermekeimet temető-túrára viszem. No, nem azért, hogy már megadjam nekik és betanítsam új lakcímemet, hanem hogy még inkább megértsék a test és a lélek küzdelmét, azok egyesülését és az újra szétválást.

Szóval Kobzoson, Ruttkain, Sinkovitson, Kolonicson és nem sorolom, kiken keresztül mutatom meg nekik az élet lényegét, a születés és a halál közötti ’percembernyi’ lebegést, melyben a legfontosabb törvény, hogy mindez csak játék. Az Égeikkel, a hozott vagyonnal, a szerzettekkel és persze azzal, amiben rendületlenül hiszünk. Mi csak abban, hogy az Ég az tényleg frankó hely lehet, amit el kell mondani nekik, a 2-4 évesnek, és azt is, hogy mi és meddig tart itt lenn.

DE addig kérnék szépen olyan magyar meséket, amik magyar nyelven, magyar hagyományokat felemelve képesek szépen terelgetni, nevelni, megfogalmazni például a halált, vagy éppen azt, hogy a kedves családtag kórházban fekszik…