csalad.hu - Amit kaptunk, azt adjuk tovább
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Amit kaptunk, azt adjuk tovább
Takács Bence, illusztráció: Jónás Csongor
2019. dec. 24. 9:00
Apajegy(zet)
Generációkra kihat, hogy ünnepi hagyományainkat mennyire tiszteljük és adjuk tovább.

Vajon tényleg mindig akkor jött haza a szomszéd nagyon messziről, amikor mi már az ablakban csüngve vártuk a Jézuskát, hogy éppen melyik ablakon keresztül teszi be a fát, és hozza az ajándékokat? Vajon tényleg mindig pont akkor jöttek fel a nagyszüleink vidékről és vittek át magukhoz, már nem is emlékszem, milyen ürüggyel, miközben mi már lecsapni készültünk az érkezőre? Vajon tényleg azért kellett mindenkinek egyesével lefürdenie a felső szinten, mert aki a fát és a meglepetéseket hozza, az bizony sem a koszos házba, sem a tisztátlan lélekhez, sem pediglen a büdös gyerekhez nem érkezik? ÉS vajon én most mit teszek, hogy arra a kis időre láthatatlan, akarom mondani angyal legyek?

Egységes szülői válasz kell ide

„Bántja lelkem a nagyváros durva zaja, de jó volna ünnepelni odahaza”* – ezt mormolom már vagy három hete. És nem azért, mert eleddig nem ment, hanem sokkal inkább azért, mert most már vannak valós, mélyre ható, akár gondolkodást is kiváltó kérdéseik a gyerekeknek. Melyekre feszesebb, mi több, egységes szülői válasz kell. Így volt az, hogy nálunk mindkét gyermek a kémény kis, falba süllyesztett, egyben láthatatlan bejáratához ételt, takarót és lámpát is tett. Hogy a Mikulás el ne tévedjen, ha felénk jár, és egyen és pihenjen is. Mi meg éjjel, bár már gyomrunk egy falatot sem bírt, persze hogy lakmároztunk, mint a „Mikik”. És most az újabb kérdések, melyek száma egyre több, ahogy a kis Jézus érkezik.

– Apa, én nem akarok rendet rakni!

– Rendben, de sajnos akkor a listádról tuti, hogy valami kiesik!

VAGY

– Apa, fáradt vagyok már az imához.

– Én is, de amit köszönni szeretnék, és kérni, azt csak így lehet!

… és közben a régi illatok a számban, fejemben emlékek. A Jézuska mindig fél hét felé érkezett, és mi addigra öcsémmel kitakarítottuk a szobánkat (a nővérem külön aludt), előtte még edzettünk vagy három órát, együtt kimentünk a temetőkbe (hajh, egyre több már ott is a kötelesség), ebéd, alvás, rendes suviszkolás a kádban és utolsó pillanatban a kézzel készített ajándékok lázas, titkos csomagolása. Mert volt, hogy már 3-4 napja egyik gyerek sem aludt semmit, éjjel magunk terveztük és készítettük el egymásnak, szüleinknek és nagyszüleinknek a meglepit. Aztán pontban fél hétkor csengőszóra ereszkedtünk le az emeletről, ahol angyali sötétségben gyúltak a karácsonyfa elegáns díszei, fényei. Közös ima, idővel egyre többekért, ölelkezés, és igen: ilyenkor volt csak úgy igazán jó atyám bárpultját kinyitni, mert Szenteste még azt is szabadott. Választani. És koccintani. Aztán elsőként a szüleink bontottak, nagyszüleink, utána mi, és mikor már alig volt éhség a gyomrunkban, ültünk le enni. Balatoni fogast, ecetes-hagymás krumplit, a kedvemért francia salit. És mi minden évben elterveztük, hogy igen, most idén nem fogunk – kivételesen – elaludni, és megyünk az éjféli misére.

… húsz éve elmúlt…

Miben más a mostani várakozás, az Ünnep? Tudunk-e úgy jó szülők (angyalok) lenni, ahogy a szüleink voltak azok? Valóban tudnak-e még majd a gyermekeim is örülni egy-egy apróságnak, miközben nekik már (szerencsére!) a hétköznapjaik szerves része lett, hogy kapnak egy nadrágot, kabátot, vagy akár játékot, melyet kinéztek, s amely tényleg hasznos? Tudunk-e olyan meghitten elcsendesedni, és a kisded érkezésének úgy örülni, ahogy anno? És nagyon bízom abban, hogy a kis csengettyű hangja gyermekeimnek ugyanúgy bevésődik, ahogy nekem szól még most is a fejemben. Hogy kapok majd tőlük kézzel készített meglepit. Hogy a terveink ellenére mi sem fogunk az éjféli miséig fent maradni. És, van még szalmaszál, van kapaszkodó… mert:

"…kívül és belül:

poklosan örvényült, háborult világ,

de a remény sohasem meghaló,

ha minden utolsó szalmaszál

ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!"

(Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal)

*Ady Endre: Karácsony