csalad.hu - 10 gyermek, 60 unokatestvér – pillanatképek a Simon család életéből
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
10 gyermek, 60 unokatestvér – pillanatképek a Simon család életéből
Szöveg: Muhari Judit, fotó: Pozsonyi-Tóth Viktória (tetris challange), Förster Tamás
2019. okt. 31. 11:37
Családban élni jó
A csalad.hu felkérésére a Simon család is beszállt a tetris challenge-be – de hogy ez miért különleges? Azért, mert a szülők 10 gyermeket nevelnek, vagyis a szülői „hivatás” képviselőiként mutatták meg magukat! Az édesanya, Walton Kinga 18 évesen szült először, Péter, a legnagyobb fiú most 20 éves. A család életében fontos szerepet játszik a hit, ez határozza meg a mindennapjaikat.

A tetris challange lényege, hogy különböző szakmák képviselői alakzatban elhelyezik a munkájukhoz szükséges kellékeket, majd maguk is lefekszenek a földre, így örökíti meg őket egy fotós. A kihívásban részt vettek már vízi mentők, légi mentők, rendőrök, vadászpilóták. Csatlakozott a kihíváshoz a Simon család is, mint egy különleges „hivatás” képviselői. A 10 gyermekről és szüleiről az édesanya barátnője, Pozsonyi-Tóth Viktória készítette a fotót. A képen sorrendben fekszenek a gyerekek, Péter (20), Kinga (18), Mirjam (15), Brúnó (13), Ágota (11), Eliza (10), Abigél (7), Dávid (4), Emma (2), és a 3 hónapos Jonatán.



Mindenből árad harmónia

Őszi szünet van, így aztán nagy zsivajra számítottam, hiszen elvileg mind a 10 gyermek otthon van. Csöngetek a budaörsi sorház kapujánál, az előkertben virágok, őszi dekoráció, gondozott bokrok fogadják az érkezőt, az előszobában pedig olyan patyolat tisztaság van, hogy be sem merek lépni cipővel, még kint, a lábtörlőn szabadulok meg tőle. A lakásban meghitt csend. Az édesanya, Walton Kinga már vár, akit ha nem láttam volna korábban fotón, el sem hinném, hogy 10 gyermeket nevel, és három hónapja szült. Karcsú, csinos, az arca finoman sminkelt, piros lakk díszíti a körmeit. A lakás alsó szintje tágas, a modern bútorok mellett sehol egy ottfelejtett játék. Az étkezőben ülünk le beszélgetni, a 12 személyes asztalon gyönyörű rózsacsokor, a konyhában, a nappaliban is színben, méretben és stílusban összeillő képek, kaspók, növények sorakoznak. Kinga kávéval kínál, amit egyforma csészében kapunk meg – ott van velünk a fotót készítő barátnő is –, magas tejhabbal díszítve. A lakásból árad a harmónia, ahogy Kingából is. Fáradt, ez látszik a szemein, de humoros, közvetlen, olyan őszinte velem, mintha már jól ismernénk egymást. A 11 éves cserfes Ágota ül le mellénk, a beszélgetésnek ő is aktív részese. Mindenről van véleménye, nyitott, a kiskamaszkorra jellemző bezárkózásnak nyoma sincs nála. A pici Jonatán ébredezik, Ágota már szalad is hozzá, szakszerűen, a fejét is tartva kiemeli a kiságyból, és odahozza az anyukához. A többiek fönt legóznak, olvasnak, Péter és Mirjam moziban vannak. A harmóniába a tűzhelyen sorakozó óriási lábasok is beleillenek. Paprikáskrumpli főtt bennük, nutellás nudli a desszert.

Hány kiló krumpliból készült az ebéd?

– Nem tudom, talán három. Nem mérek, szemmérték alapján veszem elő az alapanyagokat. De nagy bajban lennék, ha kétszemélyre kellene főznöm.

Mikor történt ilyen utoljára?

– Soha. Otthon kilencen voltunk testvérek, egy ebédre három csirkét sütöttünk.

Szerette a nagycsaládos életet?

– Nem. Inkább a hátrányát láttam annak, hogy ilyen sokan voltunk. Sokfelé kellett osztani a csokit. A nyolcadik gyerek voltam. Nélkülöztünk, a bátyám cipőiben jártam. Azóta is cipővásárlási mániám van. De már gyógyulok, legalábbis tünetmentes vagyok (nevet). Általában a Máltai Szeretetszolgálattól kaptuk a ruhákat.

Nem volt tervszerű a nagycsalád

A történetbe Ágota is bekapcsolódik. Azt mondja, sokat mesélt már neki erről a mama. Először tisztázzuk, hogy mamának az édesanyját hívja, a „nagymama az nagymama”.

– Amikor például én hisztizek, hogy ciki, amiért csak ilyen kevés ajándékot viszek az osztálytársamnak egy szülinapra, akkor a mama azt szokta mondani, hogy őt el sem engedték a buliba, mert nem volt mit vinnie. Ha kapott egy tábla csokit, akkor azt megtartotta, hogy azt tudja adni, amikor meghívják.

Hol, mikor, mitől fordult át a véleménye, miért lett még nagyobb családja, mint a testvéreivel és a szüleivel volt?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez tudatos döntés volt – emlékezik vissza Kinga. – 18 évesen szültem az első gyermekemet. Nem volt ez tervszerű. Az egész családosdiról nem volt elképzelésem. A banki szektorban akartam dolgozni, persze, utólag már úgy látom, nagyon nem lett volna nekem való.

Mióta ismeri a férjét?

– Egy plébániára járt a két család. A férjemék is nyolcan vannak testvérek.

Szerelem volt első látásra?

– Á, dehogy. Ágota nem akarod megnézni, mi van odafönn?

– Nem, engem ez érdekel, nyugodtan beszélj.

Felmerül, hogy Péter, a 20 éves fiú, sőt, Kinga, az érettségire készülő, 18 éves csinos, törékeny lány éppen abban a korban van, amikor édesanyjuk már gyermeket vállalt. Kinga is csatlakozik a beszélgetéshez ennél a pontnál, leül közénk. A kis Jonatán visszabukja a tejet, amikor már minden rendben Ágota dajkálgatja.



– A fiam tájépítő kertészmérnöknek tanul, míg én a 20. szülinapomon már a második gyerekemet szültem – folytatja Kinga.

Ha a fia most családot alapítana, mit szólna?

– Azt hiszem, kisebb szívinfarktust kapnék. De csak magam miatt. Nem szeretnék még nagyi lenni. Mondjuk az én szüleim is infarktust kaptak. A nagy katolikus családban nem voltam a család színfoltja azzal, hogy házasság előtt terhes lettem. De az is igaz, hogy 9-ből többen is fekete bárányok voltunk, ilyesmi korábban is előfordult a bátyámmal.

Lázadtak?

– Ajjaj!

Mi ellen?

– Ezen csak mostanában gondolkodtam, hogy már felnőtt gyerekeim is vannak. Ők nem lázadnak, vagy legalábbis nem úgy, mint mi. Panaszkodnak persze ők is, hogy az iskolában mások milyen technikai csodával járnak, nekik miért nincs olyan. De velünk nehezebb volt, az enyémek jó gyerekek. Mi a törvényesség ellen lázadtunk, feszegettük a határokat, mert elég szigorú korlátok között éltünk. Ugyanakkor a szeretet kimutatása nem volt jellemző. Mi otthon nem öleltük meg egymást, én próbálok erre figyelni. De nehéz, a véremben van, hogy az érzelem kinyilvánításától zavarba jövök. Edzésben vagyok ám. Ágota igényli a legjobban az ölelgetést, csak nekem ő már olyan nagy.

Kinga, a nagylány azt mondja, el szokta mondani a bánatát a mamának, ha szüksége van, tanácsot kér tőle. Neki természetes ez a nagycsaládos életforma, de a barátnői, osztálytársai gyakran kérdezik tőle, hogy bírja ezt. Ilyenkor azt mondja, hogy vegyesen. Vannak jó és rosszabb időszakok, előfordul, hogy elege van a testvéreiből. Később ő nem szeretne ilyen nagy családot, de 5 gyereket még szívesen vállalna.

Nagy fegyver az imádság

Édesanyja elmeséli, milyen fontos szerepet játszik az életükben a hit.

– Katolikusok vagyunk, a hitből ered minden: a gyerekek, a nevelés, a szabályok, a rendszer. Ez az alap, ehhez igazodik az életünk. A gyerekek közül négyen már saját közösségbe járnak. A Neokatekumenális Út az, amin járunk. Ezek a közösségek egy 6 hetes katekézis sorozattal kezdődnek, akik meghallgatják, és szeretnének tovább járni, azokból alakul egy közösség. Ez egy hosszú út, a megtérés útja, a felnőtt hitre vezető út. Nincs benne hókuszpókusz, az Isten szavát hallgatjuk. Egyszer egy héten van liturgia, családon belül kilogisztikázzuk, hogy ki, mikor megy a sajátjára. Szombaton este van az eucharisztia, mindenkinek a saját közösségében. Itt mindenki ismer mindenkit. Ez csak ennyiben más, mint a mise, ahol ugye idegenek jönnek össze, nem ismerik egymást az emberek.

Ez egyben egy baráti közösség is?

– Nagyon érdekes, mert nem. Van, akit ki nem állhatok, mégis együtt vagyunk. Az egy külön estés program lenne, hogy kivesézzük, mégis mi a jó ebben. De nekünk ebből a közösségből jön a világosság az életünkben. Nagy fegyverem az imádság, de ha ezt valahol elmondom, nem hiszik el nekem, hogy a géllakkos körmömmel, a kisminkelt fejemmel, meg a belőtt sérómmal, a rózsafüzér vagy a Jézusima a mindennapjaim része. Hülyének néznek, vagy kiröhögnek. Mindenesetre, komoly tapasztalatom van, hogy az imának nagy ereje van, és ezt is az úton kaptam, mint nagy kincset és azt is, hogy bizony sokszor nagyon nehéz imádkozni.

Kinga azt mondja, az imádság segít elviselni a mindennapokat, átlendíti a nehézségeken.

– Nagyon sokáig nem kiabáltam, veszekedtem otthon, csak fogtam a bőröndöt, összepakoltam, hogy elmegyek. Végül nem indultam el, de azért hatásos jelenet volt. Bármin, a semmin is össze tudunk veszni a férjemmel. Mostanában úgy érzem, hogy fáradt vagyok. Hiába aludtam 6-7 órát… 15 perces beosztásban élek. Fölkelek, olyan az életem, mint a tetrisz játék. Folyamatosan jönnek felém a megoldandó feladatok, állandóan csörög a telefonom. Volt olyan nap, hogy több, mint 60 hívásom volt. Keresett az egyik osztályfőnök, a zongoratanárnő, a szolfézstanár, a férjem, a gyerekeim. Mindemellett zajlik az élet, rengeteg a mosnivaló, az intézendő családi ügyek, az egészségügyi dolgok, közösségi ügyek. Ahhoz, hogy ne bolonduljunk meg, és ne veszítsük el a helyes irányt, elengedhetetlen a reggeli imádság, amit a férjemmel mondunk minden nap. Vasárnap pedig a gyerekekkel együtt, ez fontos része a hit átadásának. 7 órakor lejönnek a gyerekek, megreggeliztetjük őket, most a négy általános iskolásról beszélünk, mert a 3 nagy elintézi magát. Elmennek iskolába, akkor jön az ovis, őt papa viszi be. Maradok kettővel, a 2 évessel és a 3 hónapossal. És akkor kezdődik a nap. Elkezdek pakolni, mert persze, mindenki itt hagy maga után mindent. Sokszor rakok be zenét, az üvölt, amíg teszem a dolgom.

Egyházi zenét?

– Ó, nem. Napi slágereket hallgatok. Ledobálom a szennyeseket, beágyazok, mert egyik sem tudja rendbe tenni az ágyát, pedig minden reggel elmondom nekik. Csak a nagylányok szobájához nem nyúlok, hát mit mondjak, uralkodni kell magamon Azért nagyjából rendet teszek fent is lent is, porszívózok, felmosok, elteszem a konyhát, teregetek és ilyenkor szoktam az aktuális ügyekben telefonálgatni, ha szervezni kell valamit, mondjuk a közösségnek programokhoz szállodát, termet keresni, ételt intézni. Bevásárolok, főzök, ha kell. Fél 3-kor elkezdenek hazaszállingózni a gyerekek, de van néhány húzós nap: száguldunk klarinétra, szolfézsra, hegedűre, zongorára.

Minden gyerek zenél, az kötelező. Én is 6 évig hegedültem. Már elkezdtem szépen játszani, amikor abbahagytam, és a szüleim ezt engedték. Ezért mérges vagyok, én ezt nem engedem a gyerekeknek. Azt gondolom, hogy a zene legalább olyan fontos, mint a nyelvtanulás. Szerintem, ha valaki játszik valamilyen hangszeren, az olyan, mintha lenne egy plusz nyelvvizsgája. A sport az más. Azt annyira csinálják csak, amennyire jól esik, és örömüket lelik benne, de szerintem nem kell, hogy központi dolog legyen, vagy életforma. Nem szeretném, hogy a fiúk leigazoljanak egy foci csapathoz, mert az túlzott elköteleződés, és lényegében sok családi programot keresztülhúznak a hétvégi meccsek.

„Mi nem egy rózsaszín felhőn ülünk”

Mindezt hallva felmerül bennem a kérdés: van vajon az édesanyának hobbija?

– Mi az, hogy hobbi? Aludni nagyon szeretek. Az hobbi?

Szépen lassan körénk gyűlik az összes gyerek. Belehallgatnak, miről mesél a mama, hárman csokit majszolnak, a kétéves Emma megéhezett, ő nutellás nudlit kap. Dávid az etetőszékbe akar mászni, pedig nem szabad, ezt kétéves húga is a tudtára adja. Szóval pillanatok alatt kialakult egy rövid közjáték, de gyorsan visszaállt a rend.

Bővülhet a család?

– Nem volt komplikáció az utolsó szülésemnél, mindenem megvan, elvileg igen. De azért ez nem ilyen egyszerű. Nem is akarom azt a látszatot kelteni, hogy kirázom a kisujjamból. Nem véletlen, hogy sokan nem vállalnak sok gyereket. Nehéz. Kell ehhez a hit, és egy olyan férj, mint az enyém. Ha hazajön ő is fürdet, vacsoráztat.

Mi a foglalkozása?

– Gépészmérnök, ő úgy szokott fogalmazni, hogy egy cégnél csöveket tervez. Közben van egy-két mellék melója, amit éjszaka csinál, meg nem is tudom mikor. Emellett bebútorozza a házat, az összes bútort ő készítette. Ezen rengeteget lehet spórolni. Jó férj ő nekem.

Most egy kicsit olyan volt, mintha magát is győzködné.

– Mi nem egy rózsaszín felhőn ülünk, igen, ezt felvállalom. Van egy sorrend az életemben, első az Isten, aztán a férj és a gyerekek. De ezek a kapcsolatok nem külön-külön vannak, az Istennel való kapcsolatom a férjemen keresztül valósul meg. A házasságunk nem a mindenem, az már a terv része. Isten ezt a férjet választotta nekem, hogy boldogítson, és hogy elvezessen a végcélhoz, ami az örök élet, együtt lenni Istennel. Az, hogy a közbülső szakaszban, itt a Földön mit és hogyan teszek, ebben van a férjemnek szerepe. Ha mondjuk az Istennel rosszban vagyok, akkor a férjemmel is. De ha Istennel békében vagyok, akkor a férjemmel is jó a kapcsolatom.

Van, hogy nincs kibékülve Istennel?

– Hogyne. Ez olyan, mint egy apa-gyerek kapcsolat. Amikor az apa mond valamit a gyereknek, akinek az nem teszik, és egy kicsit toporzékol.

Mikor toporzékolt utoljára?

– Mondjuk, amikor sűrűn jöttek a gyerekek. Előfordult, hogy duzzogtam. A házasságunk elején az otthonról hozott törvények, szabályok miatt csináltuk a gyerekvállalósdit. Körülbelül 10 évig tartott, mire ráébredtem a közösségben, ahová járunk, hogy ez jó nekünk. Őket az Isten adja, érdemes rá hagyatkozni. Ha felcsapjuk VI. Pál pápának a házasságról szóló tanítását, abban le van írva, hogy a védekezés nem javasolt a keresztény életben. Ez nem törvény egyébként, hanem az élet szava. Jó embernek lenni az Isten akaratában. Elfogadom, hogy az Isten az úr és bölcsebb, mint én. Nem fogok okoskodni, majd megtudom, hogy meddig és hány gyereket szülök még.

Hány unokájuk van a nagyszülőknek?

– Az én szüleimnek, ha jól számolom 47, a férjemnél most 31.

Itt a számolgatásba hirtelen a gyerekek is bekapcsolódtak. Kiderült, hogy a felnőttek nem mindig tudják, melyik gyerek melyik szülőhöz tartozik, ebben általában friss agyra, vagyis a gyerekek segítségére van szükség. A nagyszülők nem is próbálkoznak a nevek eltalálásával. A gyerekek viszont tudják, a 60 unokatestvér közül ki kihez tartozik. A két családból egyébként nemcsak Kingáék házasodtak, az egyik bátyja a férje nővérét, a másik bátyja pedig a férje húgát vette feleségül. Karácsonykor 70-en ülik körbe az asztalt, ilyenkor egy plébániát bérelnek ki.

És ekkor kezdetét vette a családi sztorizgatás. Előkerült egy fényképalbum, megnéztük a falon lógó családi fotót. Na, de nem sikerült megegyezni, melyik évben készülhetett a kép. „Nem lehet, hogy két éve, mert akkor nem a virágos ruhát vettem fel. Terhes voltam, de vajon kivel? A tesóm is babát várt, de nézzük csak ki született már meg, ó nézd csak ki hiányzik a képről…”