Azt mondják a méhészek, nem jó ez az előre hozott nyár. Egybeérik az akáccal a repce, a méhek hordják ezt is, azt is, nem úgy, mint a régi tavaszokon, amikor szépen megvolt a sorrend. Amikor az akác elvirágzott, akkor már teljes pompájában sárgállott terített asztalával a repce. A bodza csak eztán jött. Most meg minden együtt. A bodza már kitárta legyezőjét, édes illatukkal teljes virágban állnak az olajfák és úgy igyekeznek az idei pipacsok, mintha valami versenyfutás lenne, s június helyett már kora májusban győzni akarnának. Bolondul siet a fenséges pünkösdi rózsa is. Tegnap még bimbóban láttam, a nagy melegben mára elhagyta gyönyörű koronáját - elvirágzott. Zöld bokra alatt a bíbor terítő, mint az úrnapi körmenet szirmokkal felszórt utcái. S nem akar a hárs sem akar lemaradni, sietve bontogatja  apró mézízű virágát. És mennyei illatával kinyitott a jázmin! Mintha a természet is átvette volna a mi eszeveszett pörgős mindennapjainkat, s be akar hozni valamit. De mit...?

Az esti utolsó vonat mindjárt indul Baranya fővárosából. Szelíd alkonyat, még világos van, a pécsi pályaudvar elcsendesedőben. Az emberek ülnek a vonat előtt a padokon, búcsúzkodnak, béke, tavaszillat keveredik a pizzázó ételszagával - de ez is jól van. 

Az utolsó percekben érkezik egy pár. Hatalmas méretű bőröndöt vonszol a vékony negyvenes férfi. Mögötte, karján egyéves forma fiúcskával nagy nehezen fölküzdi magát a vonatra egy alacsony, termetes asszony. Fekete átlátszó blúz, fölött fekete bársony kötényruha, alatta cicanadrág. Csapzott vörös haja a vállát éri, percenként idegesen hátradobja a fejét, zavarja, hogy a haja a szemébe lóg. A kisfiún kopottas farmerzakó. Szorosan fogja anyja nyakát, az izgatottan topog, jön-megy, ideges hangon keresi a helyüket. A kocsiban van hely bőven. Látszik, hogy nem gyakorlott utasok, leülhetnének bárhova, a vonat csak három helyen áll meg, nem lesz sok felszálló. Végre megtalálják. A férfi föltornássza a bőröndöt a csomagtartóba, szinte lerogy a szélső ülésre. Az asszony a gyerekkel bepréseli magát az ablak mellé. Leül. A gyerek tapsol az ablakon, elbújik a vonatfüggöny mögé, úgy viselkedik, mint egy élénk egyéves gyerek. Maradj, maradj veszteg! Maradsz! Maradsz! A majd háromórás út alatt csak ezt lehetett hallani. A férfi többször fölállt, kiment a mosdóba. A kisfiú ment volna utána. Maradsz! Maradj! Nem állt föl a gyerekkel, nem sétált vele, az apukája sem vette át, beült melléjük és nyomkodta a telefonját. 

Ültek, mégis sütött róluk valami örök sietség, állandó zizi, örök idegesség. Ezt vehette át tőlük a kisfiúk. Szorította anyját, az levette a kezét a nyakáról. Maradsz! De közben keményen összepuszilta, aztán újra, maradj veszteg! Valami örök elkésettség fonta körül őket, a hosszú út alatt egyetlen békés pillanat, kis nyugalom sem szállta meg őket. A túlsó sorból egy kedves, azt mondanám egy vidám angyalarcú diáklány néha fölnézett a könyvéből, ilyenkor összemosolyogtak a kisfiúval. Nem vettem észre, hogyan találtak egymásra, de azt láttam, hogy a gyerek többször odakukucskált a másik oldali ülésre. S akkor lány mindig ránézett. Elmondhatatlan béke ült ilyenkor a gyerek arcán. Aztán elszállt a varázs és újra össze-vissza kaszált két karjával az anyja körül, s újra hallottuk, maradsz, maradj veszteg!

Leszálláskor megint a rohanás. Nem vonathoz siettek, ez kiderült. De a gyerek akkor lecövekelt, és az angyalarcú lány ott guggolt előtte. Úgy ölelkeztek össze, olyan felnőtt módon, olyan lágyan fogta át a kisfiú az idegen lány nyakát, mintha sosem akarná elengedni. De mint valami kötelességtudó férfi, akinek más dolga is van, lassan elengedte és csak nézte, nézte. A lány guggoltában mosolygott, a gyerek karját már fogta az anyukája, aki most egyetlen pillanatra rájuk csodálkozott. Aztán visszacsúszott a megszokott tempójába, húzta a kisfiút, gyere, gyere már! A férfi levonszolta a peronra az óriásbőröndöt, a vonat elindult. A lány akkor állt föl, visszaült a helyére. Hátradőlt, becsukta a szemét. Mintha egy film végét látnám. A vonat gyorsított, lassan elmaradtak a Kelenföldi pályaudvar utolsó fényei is.