Dél körül jár az idő. A hév peronja üres. Két öreg hölgy érkezik, utánuk jókora csinos pocakkal egy várandós kismama. Most mit csináljak? Sehol egy férfi. Sehol egy erős kar, akinek a gazdáját megkérhetném, hogy a degeszre pakolt gurulós bőröndömet a magas fellépőn fölrakja a hévre. Vonathoz megyek, muszáj lesz valahogy felszállnom. De hogyan? 

A következő perctől az események új fordulatot vesznek. Mert ekkor merész kanyarral a peronon landol egy roller, rajta egy kamaszfiú. A hideggel nem törődve, föltűrt ujjú ingben, tornacipőben. Latolgatok… hát erős karok itt nincsenek. Talán, ha ketten megfogjuk… Igen ám, de ott a roller… Mindegy, nincs vesztenivalóm. A hév közeledik, már látszik a kanyarban. Megszólítom a fiút. 

- Fiatalember, mit gondol, tudna segíteni? Felrakni a hévre a bőröndöt. Nagyon nehéz. 

A fiú széles mosollyal, gondolkodás nélkül rávágja.

- Megoldjuk!

- De a roller is itt van…

Rám néz, körülbelül úgy, mintha a bölcs és tapasztalt édesapa az elsős kislányát nyugtatja.

- Tessék nézni, én felugrom a rollerrel, letámasztom, leugrom és jöhet a bőrönd. 

Ahogy mondta, úgy is tett. Hév megáll, ajtó nyit, fiú ugrik, roller fönt, visszaugrik, emeli a bőröndöt, lerakja, újra rám néz, mint aki ellenőrzi, hogy épségben fölszálltam-e. Csak aztán kérdi. 

- Mi az eget tetszik szállítani? Téglát? 

Mondom, nem. Könyvet. 

- De ennyit?! És milyen könyvek? 

- Hááát, olvasnivaló könyvek…

A haja állandóan a homlokába hullik, visszasimítja. Én a hosszú ülésen ülök, a sarokban egy csöndes hölgy olvas, a fiú a rollerre támaszkodva fölöttem áll. A szemében igazi kíváncsiság. És olyan nyitott, laza érdeklődés, ami egy ilyen kamaszgyereknél nem köznapi. 

- Csak nem maga írta? 

- De. 

Tágra nyitja a szemét.

- Mindet? 

- Mindet.

Csodálkozó, elismerő mosoly az arcán.

- Hú, egy íróval találkoztam! Hát ezt elmesélem anyunak. Ő az olvasó a családban. 

- És maga, fiatalember?

- Én a sportra koncentrálok. Focizom. Meg suliba járok, nem marad sok időm. Az a baj, hogy kisgyerekként kezdtem, látták, hogy ügyes vagyok, aztán valahogy pár év után abbahagytam, és amikor rájöttem, hogy nekem az a nagy vágyam, hogy focizzak, hát egy csomó dologról lemaradtam…

- Nem hiszem, hogy lemaradt. Hány éves?

- Tizenöt. De vannak dolgok, esések, cselek, mozgáselemek, amit a legjobb egész kicsiként megtanulni. Most ezeket próbálom behozni, de véres verejtékkel. Már szinte késő. Apu azt mondja, úgyse ebből fogok megélni, tanuljam csak a szakmát. 

- Milyen szakmát? 

- Hűtő-fűtő berendezés szerelő. Nem vagyok oda érte. 

- Pedig az ember lejárja a lábát egy jó szerelőért. Az apukájának igaza lehet. 

- Tudom, a világ mást se csinál, csak hűt meg fűt, klímaváltozás meg minden. Tessék nézni, én nem értem ezeket az üvegépületeket, ha ezek télen fűtés, nyáron hűtés nélkül maradnak, hát kész katasztrófa. Minek építenek ilyeneket! De építenek, apu meg mondja, nyugi, neked mindig lesz munkád.

Elgondolkodó csönd. A fiú kinéz az ablakon, aztán a nehéz terhével hallgató bőröndre mered. 

- De hát én imádom a bőrt rúgni, micsináljak.

Eszébe jut valami, rám néz. 

- És hová tetszik utazni? 

- Veszprémbe. 

- A Déliből? 

- Ühüm.

Olyan örömmel kiált fel, mintha valami jó hírt mondtam volna. 

- Akkor együtt megyünk! Én is a Déliből, Budafokra, ott lakunk. Na, akkor a vonatra is fölrakom a könyveit! 

Így lett. Sándor, mert a Déliben be is mutatkoztunk, fölpakolt a vonatra bőröndöstől. Előtte kivettem egy könyvet. És dedikáltam Katinak, az anyukájának, sok szeretettel. Zárójelben odaírtam, büszkék lehetnek a fiúkra, akinek sokat köszönök. 

A focista ragyogott. „Mit fog szólni az anyu!?” Azt hiszem, volt egy gyors, mindkét részről hálás ölelés… És a roller elgurult a tízes vágányhoz. Onnan indult a zónázó Budafok felé. 

Én meg a vonaton a Sándor gyerekre gondoltam. És vele régi és jövendő ifjú Sándorokra. Melegséges, derűs érzéssel. S nem csak azért, mert felsegítette a pakkomat. A figyelme, a kíváncsisága, a nyitottsága, a segítőkészsége, összefoglalva: a szeretete él és itt marad. S érzem, hogy kitart az idők végezetéig.