Beáll a kocsi, sokan leszállnak, helyet kapnak a felszállók. A babakocsi melletti ülésen négyéves forma kislány ül mamája ölében. Nézi a kisbabát. Látszik, erősen gondolkodik. Aztán megszólal:

– Anya, a kisbabák most már szájmaszkkal születnek?

Lám, a gyerekek! A villamosban csöndes derültség, én meg egy réges-régi világra gondolok, s egy varázsolásra, épp ezen a villamoson.

----

A kislány egyedül elfoglalta az egész ülést. Szemben vele ült az anyukája. Képes magazint olvasott. Teljesen belemerült. A kislány giling-galang. Lógázta a lábát. Közben énekelt.

– Lóga lába, lóga, nincsen semmi dóga, mert ha dóga vóna, a lába nem lógna!

Diadalmasan körülnézett. De senki nem figyelt rá. Akkor újra kezdte.

– Lóga lába, lóga, nincsen semmi dóga! Mertha dóga vóna…

– Nem dóga, hanem dolga. És nem vóna, hanem volna.

A másik oldalról az idős szakállas úr csak a szemét villantotta a kislányra, ennyi mozdulat elég volt ahhoz, hogy a tudtára adja, neki címezte a mondatát. A gyerek hallgatott, mérlegelt, hogy most mit is csináljon, aztán mintha valamiről lekésne, hadarva rákezdte.

– Lógalábalóga, nincsensemmidóga – itt levegőt vett –, merthadógavóna, alábanemlógna…

Az idős úr most lehajolt és a lába közé állított viseltes nejlonzsákba túrt. Elővett egy csiszolt üvegdobozkát, és felnyitotta a tetejét. Aztán fölemelte a fejét, a kislányra nézett és összecsippentette a szemét.

– Mit kíván a kiskisasszony?

A kislány nézett egy darabig aztán lehuppant az ülésről és kíváncsian, de némi tartózkodással odament a férfihoz. Belenézett a szelencébe.

– Ez mi?

– Varázsdoboz.

– Varázsolni tud?

– Mindent, amit kérsz.

– Mindent?

– Mindent.

A kislány hitetlenkedve nézegette a dobozt, aztán lassan visszament és fölkapaszkodott az ablak melletti ülésen a helyére. Onnan szólt vissza.

– Koronát tud?

Az idős úr lehajolt a csomagjához, könyökig túrt a nejlonzsákba és nemsokára előhúzott egy papírkoronát. Olyat, amilyeneket a gyorsbüfékben adnak a gyerekeknek.

– Tessék – nyújtotta a kislány felé.

Az elbiggyesztette a száját.

– Ez nem szép.

– Nem szép? Nézd csak meg jobban!

A kislány megint lecsúszott az ülésről és a férfihoz ment. Vizsgálgatni kezdte a koronát. Az olcsó papírra néhány helyen színes, szikrázó ékköveket ragasztottak. Rubinvöröst, smaragdzöldet, sárgát, kéket, lilát.

– Királylánykorona…! – sóhajtott a kislány. – Honnan van neked királylánykoronád?

– Valamikor réges-régen, a Feneketlen tó partján élt a király ékszerésze. Ő csinálta a királylánykoronát.

Az idős úr mintha mesét mondana, úgy beszélt a kislányhoz.

– Annyit dolgozott, annyi szép gyűrűt, láncot, fülbevalót, meg koronát készített, hogy egyszer csak elfogyott minden drágaköve. És hiába járt-kelt, hiába kutatott, többé nem talált koronába illő követ sehol.

A villamos ekkor döccent egyet és megállt. A kislány az idős úrhoz fordult.

– Mesélj még…!

– Mit meséljek, kiskisasszony? Elfogytak az ékkövek, elfolyt az arany, az ezüst, kitelt a királyi ékszerész becsülete. Nem törődött már vele senki. El is bujdosott a Feneketlen tó partjáról…

A kislány hallgatott, félrefordította a fejét, a koronát még mindig a kezében tartotta.

– Most hol van? – kérdezte.

Az idős úr megint a nejlonszatyrában kotorászott. Nem hagyta abba a keresgélést, amikor a kislánynak válaszolt.

– Hogy hol a királyi ékszerész? Én bizony nem tudom. Talán ott járt, ahol te meg én, talán egészen más vidéken.

Abbahagyta a motozást a szatyorban, megtalálta, amit keresett. Egy apró gyűrűt. Nézegette a tenyerében, aztán a kislány felé nyújtotta. Ekkor a mama, aki eddig le nem tette a színes újságját, felállt és a kislány keze után nyúlt.

– Gyere, aranybogaram leszállunk…

A kislány nem szólt semmit, csak nézett. Nézte a papírkoronát és a férfi tenyerén a gyűrűt. Amikor az ajtónál jártak, visszafordult.

– Te voltál a királyi ékszerész… Ugye?

Az idős szakállas úr nem válaszolt. Éppen a nejlonszatyor mélyére rejtette a kincseit.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemgenerációkon átívelő együttműködés