– Lakáscsere és felújítás kellős közepén állunk, közben a baba születése kapcsán már elindult a visszaszámlálás. Pár hetünk van még arra, hogy mindent elrendezzünk, de ez most így jó, mert van célja a káosznak és a sok feladatnak. Azért a felújítás ügyintézései mellett mostanában adok időt magamnak a szülésfelkészülésre, a befelé fordulásra is.

És ha nem a szülésre készülsz, akkor mi jelenti neked a feltöltődést?

– Hát természetesen a sport! Most, hogy már nem dolgozom, újra szurkolóként nézhetem a meccseket, a szakmában töltött sok év után különleges élmény ez… De igyekszem visszafogni magam! Egy-egy sportesemény előtt a párom néha megkérdezi: „mi lenne, ha ezt most nem élőben néznénk?” Ilyenkor rájövök, hogy el kell engednem a sportot és a munkát: elmegyünk sétálni, koncertre, vagy megnézünk egy jó filmet. Az utóbbi időben gyakran olvasunk közösen babavárással kapcsolatos könyveket is.

Úgy tudom, amikor először találkoztatok, a párod nem tudta, hogy téged egy ország ismer.

– Igen, ez így igaz, akkoriban ő nem sok sportműsort nézett. Tetszett, hogy nem volt rólam sztereotípiája, így talán tisztább lappal tudtunk indulni. Azóta ő már a férjem – tavaly év végén összeházasodtunk –, és nagyon büszke rám! Sosem éreztem, hogy bántaná, hogy engem megismernek, vagy hogy fura időbeosztásban dolgozom és sokat utazom. Inkább örül annak, hogy szeretem, amit csinálok. Hála Istennek, erős közöttünk a bizalom!

És a házassággal nemcsak egy mély kapcsolat indult el, hanem hamarosan egy új élet is…

– Hát elég gyorsan történtek a dolgok, az biztos! Nem sokat voltunk kettesben, a friss házasság mellett szinte azonnal a családalapítás időszakát is elkezdtük élni. Nagy ajándék, hogy így történt! Régóta nagynéni és keresztanya vagyok a nővérem gyerekeinél, nagyon szeretek velük lenni, és látom, milyen az élet a kicsikkel. De a saját gyermek mégiscsak egy másik dimenzió… A párommal sokat beszélgetünk a gyermeknevelésről, fontosnak tartjuk a következetességet, a közös irányelveket, de azt is tudjuk, hogy sok minden majd a megérzéseinken múlik.

Otthonról milyen mintákat hoztál?

– Szeretettel teli, vallásos, református családból származom. Mi hárman lányok korban is közel voltunk egymáshoz, együtt éltük meg a gyerekkor és a felnőtté válás fontos pillanatait. Most is gyakran találkozunk, és nagyon büszke vagyok a nővéreimre, mert bár az ő munkájuk nem reflektorfényben zajlik, mindketten többgyermekes édesanyák, és emellett pedagógusként és geológus-kutatóként csodásan helyt állnak! De visszatérve a gyermekévekre: olyan támogató légkörben éltem, ahol sosem éreztem nyomasztónak az elvárásokat, mégis voltak minták, amiket jó volt látni, amik formáltak. Nem voltak ezek hatalmas dolgok, mégis megadták az élethez való viszonyulásomat. Munkához és embertársakhoz való hozzáállás, maximalizmus, alázat – ezeket mind a szüleimtől tanultam. A nagyszülői háttér is alapvető volt számomra, ismertem a nehéz életüket, közben láttam, ahogy ezt hittel és fegyelemmel viselték. Óriási közhely az, hogy mennyire meghatározó az ember életében a család, mégis igaz! Olyan sok mindent determinál az életünkben! Például azt, hogyan állunk a családhoz mi magunk – legtöbbször éppen úgy, ahogy annak idején a család állt hozzánk…

Mesélnél a szüleidről, akik ennyi jóval indítottak téged útnak?

– Iránymutatást, világos határokat, közben szabadságot kaptam a szüleimtől, nagyon érezték ennek a háromnak az egyensúlyát. Nem koordinálatlan szabadságot adtak, hanem bizalmat, támogatást. Sosem volt nyomás iskola, vallás vagy teljesítmény témában, mégis az ő példamutatásukból egyértelműen következett az a hozzáállás, amellyel az élet minden területén igyekeztünk mi, gyerekek is helytállni. Mintha a szüleim kitaposták volna nekünk a járható utat… Amikor a gimnázium alatt odaálltam eléjük, hogy én most focizni kezdek, azt mondták, „Judit, ha örömedet leled benne, menj és csináld!” Én pedig megküzdöttem a későn kezdő sportolók lemaradásával, és boldog voltam, mert a saját teljesítményemnek tudtam be az eredményeimet, és idővel első osztályban, nagypályán játszhattam. Apropó, a sportszeretetet is jócskán apukámnak köszönhetem, ő nagy sportrajongó! Gyakran mentünk meccsekre, és idejekorán mindent megtanított nekünk a magyar fociról. Ettől függetlenül sok szempontból nem a klasszikus, sokszor sztereotip apatípust testesíti meg, mert ő érzelmekkel teli, különleges apa – lelki, szellemi és hitbeli töltekezést, iránymutatást adott ő nekem. Anyukám is érzékeny, igazi intellektuális édesanya! Neki köszönhetően evidencia volt például, hogy szépen beszélünk, szavalunk, és sokat olvasunk. Ki gondolta volna, hogy gyermekkoromban olyan előnyökhöz jutok, amiket később a szakmámban is kamatoztatni tudok?

A tiéd nem tipikusan női szakma…

– Én igyekeztem erre sosem gondolni, persze a kezdetekben nehéz volt ezt megvalósítani, mert amíg nem bizonyítottam, hogy odavaló vagyok, addig tényleg sokszor nőként néztek rám, ahelyett, hogy a sportriportert látták volna bennem. A „csinos pofi” mögötti rátermettség bizonyítása időbe telt, ahogy az is, hogy a munkámra kapjam az esetleges kritikát, és ne arra, hogy éppen milyen a hajam, vagy hogyan öltöztem föl. De egy ponton túl talán előnnyé vált, hogy nő vagyok, mert ritkább, talán különlegesebb a megfelelő tudással és érdeklődéssel rendelkező női sportriporter. Persze a hitelesség és az intuíció is elengedhetetlen azokban a felfokozott helyzetekben. Egészen különleges atmoszféra egy olimpiai aranyérem átadásánál interjút készíteni az új olimpikonnal – ki mondja meg, mi ilyenkor a legjobb kérdés? Ehhez kell az intuíció, a ráérzés, ami szerintem nem tanulható, ez a munkánk sava-borsa. De amellett, hogy nagyon vékony íven lavírozunk ilyenkor, hatalmas élményt jelent a különleges közösségérzés, amit sehol máshol nem lehet átélni!

Anyukaként sem lesz könnyű a munkában helytállni…

– Biztosan át fog alakulni a feladatköröm, de a mi munkánknak éppen az az előnye, ami a hátránya is: hogy jórészt este és hétvégén dolgozunk. Ez gyerek mellett nem biztos, hogy annyira rossz munkaidő! És mivel segítségem remélhetőleg sok lesz, azt gondolom, együtt megoldjuk majd a feladatot. De tudom, hogy egy új élet kezdődik számunkra, hiszen a gyermekkel együtt egy anya és egy apa is megszületik. Kicsit izgulok az ismeretlen jövő miatt, de ennél az aggódásnál szerencsére sokkal nagyobb az örömteli várakozás! Ahogy anyukám szokta mondani, a gyermekvárás egy misztérium: sok mindent meg tudunk a világról magyarázni, de ezt a hatalmas csodát nehezen. Mert érzem, hogy itt van egy kis élet a hasamban, és szépen fejlődik, mégsem fogom föl, olyan hatalmas csoda ez!

Más csodáid is vannak?

– Hálás vagyok a sok mindenért, amim van! A családot, a munkát, az egészséget, a kisbabát, a férjemet – ezt mind a Jóistentől kaptam. A családomban a hit olyan erős tartást és fogódzót jelent, ami a nehéz időkben is átsegít. Mintát és mankót is ad. Hatalmas erő van benne és bizonyosság! És meggyőződés, hogy amit kapunk, az nem természetes, nem evidens, hanem minden ajándék.

Ezek az interjúk is érdekelhetik: Tóth Gabi: „Mi nem szeretnénk egy csillámpónis, rózsaszín ködben nevelni a gyermekünket”, „Isten előtt a legnagyobb vizsga, hogy milyen értékrenddel bír a gyermekünk”