Az ön édesanyja gyermekkardiológus, az édesapja pedig gyermekszívsebész. Egy ilyen szülői háttér, illetve ez az alaphelyzet nyilván erősen meghatározta a pályaválasztását.  

– Igen is, meg nem is. Az, hogy orvosnak készülök, egyértelmű volt számomra. Már az általános iskolában minden farsangi ünnepségen doktor-jelmezbe öltöztem, ami nyilván adta magát a szüleim hivatása révén, de részükről sosem volt elvárás, hogy a nyomdokaikba lépjek. Mint ahogy azzal kapcsolatban sem gyakoroltak rám nyomást, hogy szívsebész legyek. Olyannyira nem, hogy igazából akkor láttam először a papámat munka közben, a műtőben, amikor 2007-ben a sors úgy hozta, hogy közreműködhettem az első magyarországi gyermek-szívátültetésben.

Végül mégis a szívsebészetet választotta.

– Az egyetemi évek alatt részt vettem egy külföldi szakmai gyakorlaton, ott kerültem először a szívsebészet közelébe, ott tetszett meg ez a szakterület, és ott döntöttem el, hogy ezt az irányt választom. Harmadéves egyetemistaként kezdtem el bejárni a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára. 1997 óta tevékenykedem ebben az intézményben, ’98 óta pedig főállásban dolgozom itt. Ez az első és egyetlen munkahelyem. Időközben a szakvizsgámra készülve külföldön töltöttem egy évet. A londoni Királyi Brompton Kórházban dolgoztam, ami sok szempontból meghatározó időszak volt a pályámon. Odakint rengeteg értékes és hasznos szakmai tapasztalatra tettem szert, és több olyan műtéti technikát hoztam haza, amiket azóta itthon is sikeresen használok.

Mi vonzotta önt leginkább a szívsebészi hivatásban?

– A sebészetben számomra a legfontosabb motivációt az jelenti, hogy a munkámról azonnali visszajelzést kapok. Kétségtelen, hogy a munkám jellege miatt elengedhetetlen, hogy akár kudarcot is átéljek, de hála istennek, sokkal több a sikeres beavatkozás, és a sikerélmények kárpótolnak a nem várt eredménnyel végződő beavatkozásokért. Maga a szívsebészet pedig olyan szempontból kiemelkedő a többi sebészet közül, hogy ez egy építő jellegű, kreatív sebészet: ez azt jelenti, hogy nekünk, szívsebészeknek valamit „meg kell javítanunk, fel kell építenünk”, ami rendkívül inspiráló feladat. Ráadásul nagyon súlyos, halálos betegségeket tudunk olyan hatékonysággal gyógyítani és olyan jó egészségi állapotba tudjuk visszahozni a betegeket, hogy senki meg nem mondaná róluk, milyen problémával küszködtek, mi mindenen mentek keresztül. Ez mámorító érzés tud lenni.

„A szívsebészetben nincs rutinműtét, nincs két egyforma eset, hiszen nincs két egyforma beteg sem” – nyilatkozta korábban, utalva a szakterülete sajátosságaira. Ráadásul a betegek nagy többsége vélhetően sokkal jobban tart a szívműtéttől, mint bármilyen más típusú operációtól, ami megint csak komoly kihívást jelenthet.

– Ez abszolút így van, hiszen mindenki számára ijesztő egy, a szívét érintő beavatkozás. Igazából a fél életem arról szól, hogy kialakítsam a bizalmat a pácienssel, megnyugtassam őt, és eloszlassam a félelmeit. Egy szívműtétre készülve legalább 3 alkalommal konzultálok a beteggel a beavatkozás előtt, és a jól felépített, megfelelő kommunikációval, valamint, ha a beteg részéről megvan a bizalom, akkor mindent végig tudunk beszélni. Ez a legfőbb cél is, mert ameddig a páciensnek kérdése van, vagy ameddig bizonytalan az operációt illetően, addig nem is szabad elvégezni a műtétet. Természetesen abban az esetben, ha nem sürgős beavatkozásról van szó, és tudunk várni vele.

Leginkább mitől függ, hogy a műtét előtt álló betegek miként veszik az akadályokat?

– Ebben a kérdésben is nagyon érdekes tapasztalatról tudok beszámolni. Van olyan idősebb páciens, aki sok társbetegséggel is küszködik, a szíve nagyon rossz állapotban van, és ezért nála kombinált műtétet kell végezni, de a beteg fejben abszolút rendben van, és van körülötte egy támogató családi háttér: az ilyen páciens simán veszi az akadályokat. Ezzel szemben jön egy fiatalabb, alapvetően egészséges beteg, akinél „csak” egy apróságot kell helyrehozni a szíven belül, tehát egy sokkal kisebb kockázatú műtét vár rá, viszont az illető mentálisan nincs felkészülve az operációra, és/vagy nincs meg nála a támogató családi környezet. Ilyen esetben időnként olyan szövődmények tudnak előfordulni, amelyek számunkra is megmagyarázhatatlanok. A másik nehézséget az okozza, hogy a súlyos, műtétet igénylő szívbetegség kialakulhat akár tünetmentesen is, és ezekben az esetekben sokszor nehéz megértetni a pácienssel, hogy habár nincsenek panaszai, ettől függetlenül nagy a baj, és elkerülhetetlen a komplex sebészeti beavatkozás.  Nagyon fontos, hogy érdemben bevonjuk a beteget ebbe a folyamatba, és a kellő türelemmel elmagyarázzuk neki a műtét részleteit, hiszen csak így fogja elhinni, hogy tudunk rajta segíteni. Nyilván a beteg hozza meg a döntést, hogy vállalja-e a szívműtétet vagy sem, de ezt csak úgy tudja megtenni, ha ehhez minden fontos és szükséges információ a rendelkezésére áll. Ez a titka az egésznek.

transzplantált gyermekeknek szervezett táborban fagyit oszt a doktor

A beszélgetés elején említette, hogy 2007-ben közreműködött az első magyarországi gyermek-szívátültetésben, amit ráadásul az édesapjával közös szakmai sikerélményként jegyez. Hogyan történt ez az emlékezetes eset?

– Ez nem előre tervezett együttműködés volt, az élet hozta úgy, hogy pont én voltam az ügyeletes a Városmajori Klinikán, és én távolítottam el azt a donorszívet, amelyet egy több mint ötórás műtét során édesapám Bodor Elek professzorral ültetett be egy ifjú páciensbe. Érdekes módon igazából csak utólag fogtam fel, vagy értettem meg annak a jelentőségét, hogy ez volt az első gyermek-szívátültetés Magyarországon. A mai napig jó érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy édesapámmal együtt vettem részt benne.  

A papájától milyen útravalókat kapott?

– Egyrészt, ahogy az ember idősödik, úgy jön rá fokozatosan, hogy a gyerekei nem azt fogják követni, amit mond, hanem azt, amit tesz, és én az élet minden területén nagyon sokat tanultam édesapámtól. A szakmai útravalóról nem beszélve, mert kevés kollégámnak adatik meg az a lehetőség, hogy ha akár műtét közben fény derül valamilyen anatómiai elváltozásra, vagy netán komplikáció áll elő, akkor telefonon segítséget kérhet egy hozzá igazán közel álló szakembertől. Ezáltal egy olyan tudásbázis van a kezemben, ami a sors ajándéka, és óriási kincs nekem.

Az ön számára mi jelenti a sikerélményt, amiben elmondása szerint bőven van része?

– Az úgynevezett aha-élményeim egy része a kontrollvizsgálatokhoz kötődik. Minden szívműtét után 2-3 hónappal ellenőrzésre jönnek a betegek, és nagy örömömre a többségükről senki nem mondaná meg, hogy milyen beavatkozáson estek át, mert nem látszik rajtuk. Ugyanegy a helyzet a szervátültetett páciensekkel. Nemrég, az operáció után 3 hónappal egy transzplantált betegem hívott fel azzal, hogy „Doktor úr, itt vagyok az erdőben!”, miközben hallottam, hogy erősen szuszog. “Te jó ég!” – fakadtam ki nagy hirtelenjében, mert azonnal arra gondoltam, hogy az illető rosszul van és segítségre szorul. Kérdeztem tőle, hogy merre van, és kértem, hogy adjon legalább valami útmutatót, vagy GPS koordinátát, hogy tudjam, hová küldjem a mentőt. Mire az illető derűsen megjegyezte: „Nem, nem vagyok rosszul, doktor úr, csak azért telefonálok, hogy elújságoljam, hogy épp az erdőben kirándulok a feleségemmel, és már képes vagyok egyszerre sétálni és beszélni is.” Csodálatos, szívet melengető mondatok ezek egy olyan páciens szájából, aki nem olyan régen még a szívelégtelensége miatt az ágyból sem tudott felkelni.  

A futócsapat jórészt transzplantált vagy szívműtött betegekből áll

Az esetleges kudarcokat hogyan tudja feldolgozni?

– Először is az a legfontosabb, hogy ne maradjon bennem semmi kétség azzal kapcsolatban, hogy a műtét során megpróbáltam-e, megtettem-e minden tőlem telhetőt. Nyilván nem tudunk mindent megoldani, és akadnak olyan helyzetek, amikor elmarad a sikerélmény. Vannak 9 meg 11 órás operációk is, amikor a műtét végén már elég nehéz szituációban vagyunk: akkor és ott át kell kapcsolnunk a „hosszútávfutó üzemmódra, illetve attitűdre”, hogy elmondhassuk, mi mindent megtettünk a beteg gyógyulása érdekében. Egyébként ez a hozzáállás sokszor meghozza a kívánt eredményt: itt a klinikán is van olyan betegünk, aki 9 órás műtéten esett át, ami után sikeresen felépült, és azóta is rendszeresen jár vissza kontrollra. Ilyen esetekben kezdünk el morfondírozni azon, milyen szerencse, hogy többórás küzdelem és a meglehetősen reménytelennek tűnő helyzet ellenére sem hagytunk fel a próbálkozással mondjuk 8 és fél óra elteltével… Nehéz eldönteni, hogy hol húzzuk meg azt a bizonyos határt. Ebből a szempontból is nagyon sokat jelent, hogy csapatban dolgozunk, és amikor helyzet van, akkor minden esetleges, a kollégák közötti véleménykülönbséget félre téve, egy emberként, egymást segítve és egymás keze alá dolgozva küzdünk azért, hogy megmentsük a beteg életét. Egy ilyen kiélezett szituációt csak így, csapatban lehet hatékonyan kezelni. Mint ahogy a kudarcélményeket is úgy dolgozzuk fel, hogy leülünk és átbeszéljük az esetet, levonjuk a szükséges tanulságokat és a megfelelő következtetéseket, amelyek reményeink szerint pozitívan befolyásolhatják majd a következő hasonló típusú műtétet kimenetelét. Mivel nálunk a klinikán nagyon súlyos betegekkel foglalkozunk, és sokszor nagy kockázatú műtéteket végzünk, a sikertelen beavatkozások sajnos benne vannak a pakliban.

Negyedszázada dolgozik a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán. Az intézmény profilvezető szívsebész szakorvosaként jelenleg mi motiválja leginkább a munkájában?

– Rengeteg innováció, döbbenetes mennyiségű fejlesztés jellemzi a szívsebészetet, ami alapból megszínesíti és változatossá teszi az itteni munkát. Mivel engem mindig különösen érdekelt az úgynevezett „kreatív” sebészet, nagyon jól érzem magam ebben a közegben. A klinika a gyógyító-megelőző betegellátás mellett jelentős részt vállal az oktatás és a kutatás területén is, úgyhogy itt nehéz unatkozni.  

Ön négygyermekes édesapa. Annak idején eleve nagycsaládra vágytak a feleségével, vagy az élet hozta így?

– Eredetileg is így terveztük, talán azért is, mert bár én egyke vagyok, a nejemék 3-an vannak testvérek. Egyébként a feleségem nem szakmabeli. Mi ketten annak idején osztálytársak voltunk a gimnáziumban. 1994-ben házasodtunk össze, és 4 gyermekünk született. A legidősebb 2 éve végzett a jogi karon, jelenleg ügyvédbojtárkodik, ő már férjnél van. A nagyobbik öccse most diplomázott az orvosi egyetemen, és mellkassebésznek készül. A kisebbik fiam gazdaságtudományi egyetemre jár, a legfiatalabb gyermekem, a másik lányom pedig még gimnazista.  

Dr. Hartyánszky István a fiaival edz

Ahhoz mit szólt, hogy az egyik fia követi önt az orvosi pályán?

– Amikor közölte, hogy mik a tervei, azt kérdeztem tőle: „Kisfiam, 18 éve nézed apádat, és látod, hogy mi mindennel jár ez a hivatás, mégis ezt akarod? Ezt nem hiszem el!” (mosolyog). Úgyhogy egy cseppnyi lelkiismeret-furdalásom sincs a fiammal szemben, mert minden tiltakozásom ellenére választotta ezt a pályát. Ráadásul őt is a sebészet érdekli, amiben szintén nem gyakoroltam semmilyen nyomást rá. Ellenkezőleg, azt javasoltam neki, hogy járjon végig minden szakterületet, és jól nézzen körbe, mielőtt dönt. Hála istennek megfogadta a tanácsomat. Végzős hallgatóként pedig a lehető legszebb elismeréssel lepett meg. Kaptam tőle egy példányt a szakdolgozatából, amit a következőképpen dedikált nekem: „Köszönettel a választás lehetőségéért!”

Elkötelezett, a hivatásáért rajongó szívsebészként hogyan tudta összeegyeztetni a munkáját és a nagycsaládos életet?

– Kétségtelen, hogy a gyermeknevelés édes, ugyanakkor sokszor embert próbáló terhe jórészt a feleségemre hárult. Az, hogy én kiteljesedhettem a hivatásomban, nélküle nem ment volna, amiért nem lehetek elég hálás neki. Nem volt könnyű összehangolni az életemnek ezt a két területét, ezzel együtt igyekeztem minél több minőségi időt együtt tölteni a családommal. Ez, úgy tűnik, sikerült, mert elmondhatom, hogy mindegyik gyerekemmel igazán szoros a kapcsolatom. Ők egymással is nagyon jóban vannak, és rendkívül támogatóan viszonyulnak egymáshoz. Nagy öröm számomra, hogy most már van egy vejem is, úgyhogy a srácoknak és a kisebbik lányomnak lett egy sógora. Mindkét fiamnak van barátnője, úgyhogy most már hét fiatal vesz körül a családban, ami különösen jó érzés számomra.

Mi az, ami az igazi feltöltődést jelenti önnek? Hogyan kapcsolódik ki a vélhetően nem túl sok szabadidejében?  

– Hetente legalább 3-szor igyekszem sportolni valamit. Ilyen szempontból a futás ideális sportág, mert hajnalban, vagy akár este is húzhatok futócipőt. Emellett rendszeresen lovagolok, és a pecázás is régi szenvedélyem. Utóbbival kapcsolatban az egyetlen problémám, hogy a kisebbik lányom is imád pecázni, ami még nem lenne gond, de a gyerekem kifogja az összes halat előlem (nevet). Ezekkel az elfoglaltságokkal próbálom csökkenteni, vagy levezetni a stresszt a mindennapokban. A stressz megfelelő kezelésének egyébként nemcsak a megelőzésben van nagyon fontos szerepe, hanem a gyógyulásban is, akár szívműtét után.

Ha jól értem, azok számára, akik szem előtt tartják a szívük védelmét, ön receptre írná fel a testmozgást?

– A rendszeres sporttal sokat segíthetünk szívünk egészséges állapotának megőrzésében, és itt nem extrém teljesítményekre gondolok. Ha valaki meg tudja oldani, hogy hetente háromszor 50 percet csak a testmozgásra fordít, azzal máris sokat tesz a szíve megóvásáért. A rendszeres testmozgás a szívműtét utáni rehabilitációnak is elengedhetetlen eleme, úgyhogy szó nincs arról, hogy a szívműtötteknek, beleértve a transzplantáción átesett pácienseket is, ne kellene sportolniuk. Ennek szellemében az elmúlt 6 esztendőben már hagyománnyá vált, hogy évente 2-3 alkalommal a nagy futóversenyeken közösen veszünk részt az operált betegeinkkel. Általában váltómaratont szoktunk futni, szándékosan vegyes, tehát egészségügyi dolgozókból és operáltakból álló csapatokat alkotva. Nekünk, orvosoknak is fantasztikus élmény minden egyes megmérettetés. Hihetetlenül motiváló, hogy a szívműtöttek simán megszégyenítenek bennünket a jobbnál jobb eredményeikkel, és úgy vernek ránk jelentős perceket kilométerenként, hogy öröm nézni.