2017-12-13 19:00:00 Kinek szólnak a mesék? - Képmás-est

Élet az élet végén: amikor a betegek mesélni kezdenek…

Az életük utolsó szakaszába lépett daganatos betegeket és családjaikat támogató, egyszerre megnyugvást adó, és mégis élettel teli hospice osztályért dolgozik Szy Ágnes pszichológus a fővárosi Egyesített Szent István és Szent László Kórházban. Az intézménybe néhány hónapja érkezett szakember vallja: a fájdalomcsillapításon, a panaszok mérséklésén és a gondos ápoláson túl lelki támaszt, élményeket is kell adni a betegeknek, valamint segítséget kell nyújtani a családtagoknak is. (...)

Szy Ágnes hangsúlyozza: a hospice nem a remény feladását jelenti, hanem esélyt arra, hogy a hátralévő időt a beteg a lehető legjobb fizikai és lelki állapotban tölthesse.

Minden betege meghal.

– Tényleg így akarja kezdeni a beszélgetést?

– Szóval mivel tud biztatni?

– Nemcsak a hospice pszichológusára, hanem a világ összes orvosára is igaz, hogy egyszer meghalnak a betegei, ahogyan egyszer majd ön is és én is meghalunk. De a hospice osztályon nem a halálért dolgozunk, hanem az életért.

– Hogyan, ha alaptézisük, hogy nem hosszabbítják meg az életet?

– Az életnek nemcsak hossza, hanem minősége is van. A hospice hitvallásának valóban alapja, hogy nem rövidítünk és nem hosszabbítunk meg életet, hanem elfogadjuk azt, hogy a beteg az élete utolsó szakaszába érkezett. De ennek a szakasznak nem szabad fájdalomban vagy félelemben telnie. A végesség tudatában, de ebben az életszakaszban is lehet értelmet találni az életben, amíg még tart. Aki végzetes infarktust kap vagy akit halálra gázol egy autó, annak erre nincs lehetősége. A rák minden tragédiájával, testi-lelki fájdalmával együtt is az esetek jelentős részében enged rövidebb-hosszabb időt az élet tudatos lezárására.

– „Mi még nem tartunk ott” – indokolják sokszor a családok, miért nem fordulnak hospice szolgálathoz segítségért. Úgy érzik, hogy azzal feladnák a reményt.

– Attól, mert valaki a hospice-hoz fordul, még nem kötelező meghalnia! A családok sajnos sokszor valóban csak akkor kérnek segítséget, amikor már a végletekig kimerültek vagy a beteg szervezete összeomlott. A hospice sokak fejében még ma is az „elfekvő” szinonimája, holott a szó jelentése „menedék”. Menedék a fájdalomtól, az elhagyatottságtól, a magánytól, a szorongástól. A hospice nem lemondás a betegről, hanem a lehető legtöbb, amit meg lehet érte tenni. Egy jól működő hospice szolgálatnál rendelkezésre állnak azok a szakemberek, akik segíthetnek az ápolásban, a gondozásban, a fájdalomcsillapításban, a lelki támogatásban, s mindebbe a családtagokat is bevonják, őket is tehermentesítik, mellettük állnak. (...) Sokat segítene, ha a kezelőorvosok nemcsak azt közölnék, hogy nem tudnak több kezelést adni, hanem azt is, hogy innentől a hospice tovább tudja támogatni, vezetni a beteget (...)

– Svédországban is tanult és dolgozott, ott másként állnak a hospice-hoz?

– Másként állnak az emberek a rákhoz: mivel egészségtudatosabban élnek, eljárnak szűrésre, így többen meggyógyulnak, illetve idősebb korban lesznek betegek. Rugalmasabbak a munkahelyek is, így ha baj van, a családtagok is jobban ott tudnak lenni a beteg hozzátartozójuk mellett. Több lehetőség adott a gondozásra, valamint sokan gondolkodnak úgy, hogy „addig élünk, amíg meg nem halunk.” (...)

– Bejött egy kutya. Az élmény része?

– Mandula reménybeli leendő munkatársunk. Barna labrador retriever, terápiás kutyának tanul, mert nemcsak az lesz a dolga, hogy cuki legyen. Komoly nemzetközi szakirodalma van a terápiás állatok alkalmazásának: az állat jelenléte, az érintés ereje segít a szorongás csökkentésében, a megnyílásban, az osztályon belüli közösségszervezésben.

– Mi a siker?

– Ha sikerül értelmes, értékes, örömteli tartalommal megtölteni valakinek a napját. (...)Természetes, hogy ebben az élethelyzetben minden emberben van félelem, természetes, hogy befelé fordul, de ha megszüntetjük a fájdalmakat, ha támogató közeg vesz körbe valakit, akkor élete utolsó hónapjaiban, heteiben, napjaiban is történhetnek vele örömteli dolgok. Ezek lehetnek fontos találkozások éppúgy, mintha a régi kedvenc ételét tálalják fel valakinek ebédre. (...)

– Mi a kudarc?

– A hospice a beteg körülményeit, a családi kapcsolatait, a konfliktusokat vagy a bűntudatot okozó életeseményeket nem tudja megváltoztatni. A kommunikációt segíthetjük, ha a család igényli és nyitott rá. Feldolgozni és elengedni is segíthetünk a helyzetet, hogy a betegünk úgy értékelhesse, hogy amit bele tudott tenni az időbe, ami számára megadatott, azt nagyjából beletette, s ebben meg tud nyugodni. Ez nem mindig sikerül. Harminc évet nem tudunk bepótolni három hónap alatt, három nap alatt meg végképp nem.

– Svédországban talán könnyebb dolga lenne. Miért jött haza?

– Szeretném megvalósítani azt idehaza, amit Svédországban tapasztaltam. Erre most lehetőséget kaptam a Szent István és Szent László Kórház hospice osztályán. Szeretném, ha az onkológiai centrum szakmai hátterével, a hospice osztály működését támogató alapítvánnyal egy körülményeiben és szakmai tartalmában, szolgáltatásaiban is a betegek és a hozzátartozók számára méltó részleget alakíthatnánk ki. Ami pedig túlmutat a falainkon: az ismeretterjesztés. (...)

(csalad.hu/rakgyógyítas.hu)