2017-10-21 12:00:00 Smoke on the water - Őszi BBQ piknik

A keserédes valóság: felnőnek a gyermekek

A gyermekek felnőnek, ami alapvetően jó dolog, hiszen ez a dolguk. Az már kicsit keserédesebb, hogy eközben egyre kevesebbet és kevesebbet tudunk róluk. Míg kiskorukban minden rezdülésüket ismertük, ahogy nőnek, úgy változik meg a kapcsolat köztünk. Ami természetes, de kicsit szomorú is.

Egy kisgyermeknél minden szülő tudja, mi a kedvenc étele, dala, tévéműsora, pizsamája, pólója, esti meséje, a barátai közül pontosan ki hol helyezkedik el a képzeletbeli rangsorban és még hosszan sorolhatnánk.

Annyira szoros, intim a szülő-gyermek kapcsolat, hogy bármilyen hasonló kérdésre az anyák szinte kivétel nélkül kapásból válaszolnak (és jó eséllyel az apák is, nehogy a diszkrimináció vádja érjen minket). Ami persze azt jelenti, hogy a szülők azok, akikhez a gyermekek bármilyen probléma, öröm, kérdés esetén fordulnak.

Aztán egyszer már nem.

Ez persze nem egyetlen pillanat, egy megragadható fordulópont, ám egyszer csak azon kapja magát az egyszeri szülő, hogy fogalma sincs, miről és kiről beszél a gyermek, amikor valamelyik YouTube-sztárt emlegeti.

Hogy fogalma sincs arról, hogyan került az a póló a gyermek ruhái közé (ő vette magának a saját pénzéből, mert már nem szorul rá arra, hogy együtt menjen a szülővel vásárolni).

Arról nem beszélve, amikor egyik nap hosszan beszélget telefonon valakivel, nem nagyon akarja elárulni, ki volt az. Csak nem egy ismeretlen barát(nő)?

Vagy amíg egy nap be nem lájkolja valamelyik közösségi oldalon az egyik politikai pártot. Hosszú interjút olvas a vezetőjével. Markáns véleménye lesz közéleti kérdésekben. Hiszen még olyan kicsi, nem?

Aztán később, amikor hazajön egy egyetemi szünetben és olyan barátokról mesél, akikkel soha nem találkoztunk, olyan éjszakai dumálásokról, bulikról, amikről nem is hallottunk, és nem utolsósorban arról, hogy arra gondolt, legalább egy évre elmenne külföldre tanulni. Külföldre? Egyedül? Külföldre. Egyedül.

Igen, mindez megtörténik, és amikor megtörténik, akkor kicsit leül a szülő a megszokott fotelbe, körülnéz (de hiszen az elmúlt években otthon alig változott valami, és mi sem nagyon változtunk, ugye?), és hirtelen arra gondol: mi történik velem? Ki vagyok én?

Beköszöntött egy új valóság, amiben a gyermeked, aki nemrég még pár évesen fogta a kezed és rád volt szorulva mindenben, felnőtt, és el kell engedned a „félelmetes nagyvilágba”.

Akármennyire fájdalmas, a folyamat elkerülhetetlen (mi több, az lenne a baj, ha el lehetne kerülni), de ettől még nem könnyebb elfogadni, hogy egy pontig folyamatosan szorulunk ki a gyermekünk életéből.

Hála az égnek, hogy ez egyúttal azt jelenti, felnőtté válnak, és végül is ez volt az elmúlt közel két évtized célja: tisztességes, rendes felnőtté nevelni őket.

Közben persze újra meg kell ismerni magunkat, azt az embert, aki azelőtt voltunk, hogy szülővé lettünk és energiáink, időnk nagy részét lefoglalta volna a gyermek.

Ez sem kis kaland.

(csalad.hu)